Szabó Beáta és Novotni Natália fordítása

KMV – MŰFORDÍTÓI PÁLYÁZAT SZERB NYELVBŐL – I. HELYEZÉS

Dragana Ranđelović: Jó napot! – szkítául

SZABÓ BEÁTA és NOVOTNI NATÁLIA fordítása

Hegymászók találtak rá a hason fekvő, igen jó állapotban lévő, jégbefagyott testre. Tőle nem messze egy fegyvert és egy táskát találtak, őt vastag suba és fű borította, lábán pedig szőrméből készült cipő volt. Látták, hogy régi és, hogy egy messzi korból való, viszont nem sejtették, hogy az őskor egy darabja tárult eléjük.

Az ilyen holttesteket a legnagyobb szakértők vizsgálják. A laborokban, amelyekben tanulmányozzák őket nem lehet érezni a formaldehid, a rendőrségi pecsét és hétköznapok szagát. Elismert tudósok és szakértők bonckése alá kerülnek. Ők rendelkeznek azzal a kiváltsággal, hogy szemüvegük mögül egy pillantást vethetnek alanyaik összeaszalodott bőrére. Ily módon került ez a kiszáradt holttest is a jóhírű professzor asztalára.

Az öreg tudós a vastag szemüvegén át figyelte a boncasztalán heverő csontvázat. Az erős, ám mégsem vakító fényű lámpa nem vetett semmilyen árnyékot, így láthatóvá vált számára minden apró csont. Nyugodt kézzel, szó nélkül boncolta fel rétegről rétegre a mumifikált testet.

A bőrét tetovált jelek borították, amelyek gyógyításra szolgáltak, és minden pontjuk útként vezetett a belső szervek felé. Az ábrák apró tűkkel való szurkálásával vagy nyomással próbáltak hatni a szervekre és ezzel javítani a szervezet állapotán.Ez azt jelentette, hogy anatómiai ismeretekkel kellett rendelkezniük. Csodálta a tudást, amely az őskori ember birtokában lehetett. Fényképet készített a testről, melynek tudományos szépsége mosolyt csalt az arcára. Megállapította, hogy az ember ősidőktől kezdve rendelkezett bizonyos szintű tudással.

Továbbra is a sovány holttestet boncolgatta. Minden réteg alatt a vele egy korban élők életének egy titkára lelt. Akár a gyomorban talált legkisebb morzsa is a több mint egy millió évvel ezelőtti mindennapokat bemutató hatalmas kirakós egy kulcsfontosságú darabját jelenthette.

Az őskori ember utolsó ebédje növényekből és zöldségekből állt, a zsíros szalonnát a végére hagyva. A halála előtt ivott teából származó virágpor arra utal, hogy hegyvidékről származott. A tudós szinte érezte az őskori mezők illatát, a vad birkák gyapjújának melegét. A lábai felépítése alapján arra a következtetésre jutott, hogy az ősember erős és gyors volt, valamint módfelett egészséges.
A tudós – feltolva a szemüveget az orrán – a látottak alapján megállapította, hogy az ember vadász volt. Erős lábaival több tíz kilométert is futhatott anélkül, hogy kifáradna. Továbbá bicepszének mérete alapján arra a következtetésre jutott, hogy jobb kezével képes volt akkora lendülettel és erővel elhajítani a lándzsát, hogy az akár egy futó mamutot vagy bikát is leteríthetett. Szükség esetén olyan gyorsan elmenekülhetett, hogy nyoma sem maradt ottlétének.

És mégis, valami a kis holttesten nem tetszett a tudósnak. A boncasztal feletti többéves görnyedés elég tapsztalattal látta el ahhoz, hogy előre megérezze, valami nincs rendjén. Maga a holttest: az arc, a kezek és a talpak kinézete is arra utalt, hogy valami szörnyűség történt szegény emberrel. Bűntett árnyéka vetült a testre, és a tudós nagyon jól tudta, hogyan tovább. Minden, ami később beigazolódott, csak az addigi feltevéseit támasztotta alá.

A jégbe fagyott lábak helyzete halál előtti esésre és csonttörésre mutatott. Valószínűleg szándékosan bántalmazták, s ezt a különleges, gyilkolásra szánt pengéjű fegyver nyoma alapján állapította meg. Kirázta a hideg, ha a tett elkövetésének módjára, és az általa okozott fájdalomra gondolt. Libabőrös lett, felállt a szőr a hátán. A hidegtől megdermedt lábujjak leestek az ütéstől, amelyet leginkább egy kalapácshoz hasonlítható fegyver okozott. Szerencsére az ember ekkor már a halálán volt, mert nincsenek nagy véraláfutások a seb körül. A tudós letörölte a verejtékcseppeket a homlokáról és megállt egy pillanatra. Ez a szerencsétlen itt előtte kegyetlen gyilkosság áldozata lett!

A halál igazi okát akkor fogja kideríteni, amikor felnyitja a koponyát. Lassan megvizsgálta a fejet és megállt a tarkónál. A testen látható penge okozta hegek beigazolták sejtéseit. Megállt, a hideg végigfutott a hátán. A fejbőr teljes felső rétegét lefejtette éles bonckésével. Évekkel ezelőtt tanulmányozta a régi idők harcosainak kegyetlenségét. Tudta, hogy könnyen vették a gyilkosságot, minél többet öltek, hogy büszkélkedhessenek vele. Nem elég gyilkolni, be is kell bizonyítani, s a legjobb bizonyíték erre az áldozat skalpja. Megszerzése után a harcosok trófeaként hordozták magukkal. A gyengék és ártatlanok feletti győzelem jele – gondolta, és megborzongott ennek tudatában. Nagy hős az, aki bizonyítékot szerez arról, hogy a halott halott….

A koponya belsejében lévő agy kiszáradt maradványai nem voltak elegendőek a gyilkos fegyver beazonosításához, de a csontokon található jelek kellően mutatják az ütés erejét, amely a szerencsétlen embert a halála előtt ért. Tudta, hogy az őskori embernek használnia kellett fizikai erejét, valamint hogy minden lehetséges eszközzel védekezett. Tudta, hogy a birtokukban lévő természetfeletti erőnek egy elefánt megöléséhez is elegendőnek kellett lennie. Vajon tudták-e enyhíteni annak az ütésnek az erejét, amit másokra mértek? Minden, amit ezen a holttesten felfedezett, ennek az ellentétére utal. Ez az ember egy társa olyan erejű ütésének következtében hunyt el, amely a mai ember számára elképzelhetetlen. Miért?

Jól ismerte a szkíták életét. Erről írta doktori disszertációját. Dühödt nemzet, harcra született, dacos és indulatos. Lovas nép révén minden alkalommal, amikor csak megtámadták a szomszédos népeket, költöztek. Nem kedvelték a földművelést, helyette raboltak és hódítottak. Nehéz volt őket leigázni, mert olyan nép volt, akinek nem volt vesztenivalója. Emiatt még a legnagyobb hadvezérek is elálltak a harcias nomádok megtámadásától. Erőszakosak, vérszomjasak és dühösek, akik képesek lettek volna a csatatér közepén állva felszólítani ellenfeleiket a támadásra. Az ellenség fejvesztve menekült volna ezektől az őrültektől.

Most előtte fekszik egy közülük. Betört fejjel, elszíneződött bőrrel és összeaszottan. Valaki, aki nem harcolt. Aki nem támadott. Akire a falutól messze találtak rá. Aki nem a harcmezőn halt meg, ahol a kegyetlen gyilkosságra még talán mentség is lett volna. Valaki a sajátjai közül ölte meg őt, ki tudja, milyen okból.

Az a valaki tettével megmutatta a vérszomjas ember minden dühét. Csontokat tört és addig verte szerencsétlen, nála gyengébb társát, míg meg nem ölte. Miközben a tudós ollóval bőrdarabkákat szedegetett le alanya testéről, azon gondolkodott, hogy mi szíthatott ekkora dühöt a primitív emberben. Még disszertációjának írása közben is, amikor először érzett undort az emberi kéz ártatlan áldozatai iránt, az effajta gyilkosság indítékain elmélkedett. Akkori munkájának tézise világos volt.

Az ilyen emberben nyugtalanságot és gyilkolási vágyat szült a kultúra, a modern élet és a szórakozás hiánya. Ha az akkori embernek lett volna rádiója, vagy TV-je, lehet, hogy nem érzett volna vágyat az öldöklésre. Ha elolvashatott volna egy könyvet, megnézhetett volna egy festményt, vagy meghallgathatott volna egy dalt…. A tudós mélyen hitt abban, hogy még a kor leggonoszabb lelke is megállna egy Mozart-darab hallatára és leengedné a fegyvert. Ha nem, akkor talán belesüppedne a kényelmes fotelbe, kinyitna egy hideg sört és nézné a kedvenc sorozatát. Vagy venne egy forró fürdőt, kinyitna egy üveg bort, és minden ok nélkül táncra perdülne a szobában a szeretett nővel.

Most is az járt a fejében, hogy egy ilyen civilizációnak mégiscsak vérszomjasnak kellett lennie, hiszen az emberi véren kívül mást nem is ismertek. Talán valaki közülük vágyott rá, hogy felfedezze, miért nyugszik, és másnap miért kel fel ismét a nap, vagy hogy mi az oka a betegek különös halálának. Ha valaki ki merészelt volna találni egy módot arra, hogy lejegyezze a szavakat….. – sóhajtott fel a professzor –, lehet, hogy értelmet találna bennük…. Hogy lehet, hogy valaki, aki a kezeivel gyógyítani tudott, inkább ölni akart velük?

Amikor a professzor egy fárasztó nap után hazaér, forró leves és finom kalács várja. Miután elfogyasztja ebédjét és megiszik egy pohár bort, elbóbiskol a széken. Amikor az otthoniak közül este már mindenki elmegy a dolgára, ő fáradtan és magányosan Csajkovszkijt hallgat, teljesen megfeledkezve a nap történéseiről, a városszéli mocsárból kihúzott öngyilkosok félig szétesett hulláiról, a férjeik által eltört csontú nőkről, a szegény egyedül fagyoskodó hajléktalanokról.

A teljes extázis pillanata volt ez. A művészet hatására a tudósban teljesen elhomályosult a düh, a kétségbeesés és az élet kegyetlenségei elleni tehetetlenség érzése.

Ennek köszönhetően megfeledkezett a vérszomjas, állati és gyűlöletből származó gyilkos ösztönről. El akarta fojtani ezt a valamit tudatában és erre a művészet volt a legalkalmasabb mód. Már régen rájött, hogy a lágy hangjegyekben való elmerülés pillanatai védelmet nyújtanak számára a szomorúság és az emberi elme gyarlóságai ellen.

A professzor szemüvegét orrnyergére feltolván megállapította, hogy az ősember boldogtalan és nyomorult volt, és ez késztette a legnagyobb rémtettek elkövetésére. Hogy szomjazza a vért és a szenvedést ártatlan áldozatai szemében. Hogy újra és újra élvezetet találjon az átvágott torkú bárány tehetetlen tekintetének látványában.

Arról a távoli és idegen világról is gondolkodott, amelyben ez megengedett volt. Abban a világban a legelő megszerzése, és a büszkeség visszaszerzése számított fontosnak. Nem törődve az áldozatokkal és családjaikkal, megengedte, hogy a gyenge ártatlanok és az erősek egymást öldököljék. Az ilyen világban jöhettek létre ezek az erkölcsi szörnyek, ezek a vérszomjas és kegyetlen gyilkosok, akik az ilyen és ehhez hasonló tettekben élvezetre lelnek. Akik megválnak emberségüktől, és teljes nyugodtsággal elmennek az elhagyatott házakba és messzi hegységekbe, hátha találnak egy magányos pásztort, akire lecsaphatnak fejszéjükkel. A háta mögé osonnának, gondolta a tudós, amíg eszik, alszik, esetleg zenél. Halkan meglendítenék a fejszét és lesújtanának szerencsétlen fejére. Az ütéstől elkábult embert addig ütnék-vernék, amíg az teljesen eszméletét nem veszti. Ezután megskalpolnák, és trófeájukat betennék táskájukba a többi közé. A véres lakoma végeztével visszatérnének emberi méltóságukhoz, mitha mi sem történt volna.

A skalpok nagy száma éppúgy természetes volt az ilyen emberek számára, mint a véres ruházat. Tehát senki sem feltételezte volna róla, hogy pont azelőtt gyilkolt. És ha mégis, a gyilkosság számukra megszokott dolog volt. Ennek köszönhetően hever ma az asztalán ez a szegény meggyilkolt ember. Még ha tudósként kíváncsi is volt az életmódjukra, emberként elszörnyedt ettől a néptől és magatartásuktól. Szerencsések vagyunk, fogalmazta meg végül a tudós, hogy civilizáltan élünk.

Azzal a nyugodtsággal, amellyel a holttestet is felvágta, a helyükre rakta az eszközöket és letakarta a maradványokat. Tudta, hogy a túl sok munka árt a koncentrációnak. Már fiatalkorától fogva szokása bizonyos időközönként szünetet tartani, hogy leülepedhessenek a gondolatai. A kabátzsebéből elővette szendvicsét és nagy harapásokkal nekilátott az evésnek. Az íróasztalán heverő dokumentumok alól kihalászta az újságot.

Csendben eszegetett, és közben közönyösen olvasta a bűnügyi rovatot.

Az eredeti szöveg (Dragana Ranđelović: Skitski dobar dan) itt olvasható