IRODALOM DOLGOZAT 2014
SUTUS ÁDÁM: A sínek, melyeket még ma is mar a rozsda a véredtől
A reménytelen költő utolsó iratai. Vajon valóban versek ezek? Vagy netán búcsúlevelének apró darabkái? Mi játszódhatott le a Hét Torony lakosának a fejében, mikor megírta búcsúját?
Karóval jöttél, nem virággal. Kit szólíthat meg? Édesanyját? Talán szerelmét? Esetleg engem? Sorait olvasva a kérdéseimre csak egy választ tudok adni. Saját magát. Olyan nehéz sorok ezek, hogy már az őket tartó lap is gyűri össze saját magát.
Ostorozza saját hátát, megkérdőjelezi döntéseit, saját létét. Van egyáltalán valami, amit nem bánt meg? Lepereg szemei előtt az élete. Mit tesz ilyenkor az utca embere? Könnyes mosollyal az arcán vesz búcsút szép emlékeitől. Mit tett a költő? Megkérdőjelezett és kritizált minden emléket, mintha az csak az agyába fecskendezett méreg lett volna. Majd mikor mindez felszívódott, a ködben mit látott? Talán eltűnik hirtelen, és mindent itthagy. Van még remény, nemde? Ott a talán. A libatoll most vési a papírba a tintát, mely végre nem kérdez, nem kritizál, hanem őszintén kitárja a kátrányfekete múlt kapuit.
Várhattál volna tíz évet? Akkor miért nem vártál? Lehet változott volna a helyzet, és ha te is így gondoltad, miért nem tetted? Azt mondod törött darabokból épültél fel? A kezdetektől fogva törött voltál? Felemelhetted volna a csákányt, de nem tetted. Vagy igen, csak a saját szívedbe vágtad a kemény kő helyett? Árva lettél, mint sokan mások. Belegondoltál abba, hogy legalább neked megadatott az, hogy ismerd a véred? Nekem nem úgy tűnik. Nem csak te jutottál tévútra. Akkor jött egy reménysugár, igaz? Meglelted hazádat, nem? Oh, nem. Ez a haza az utolsó penge a szívben, s az utolsó szög is a koporsódban. Szomorú, hogy hazádat a földdel teszed egyenlővé, mintha ez lenne az egyetlen, ami befogad. Míg éltél, féltél. Egyedül voltál, s akikkel együtt voltál, csak ugyanezt hajtották. Ezért választottad a földet hazádnak. Úgy gondolod, hogy kihasználtak, ugráltattak, mint a királyi bolondot, s így megfosztottak nem csak az életedtől, de még a halálodtól is? Annyira kisemmiztek, hogy már meghalnod sem érdemes? A világ, mint forgószél próbált meg kitépni az életedből. Azt mondod, többet kaptál, mint adtál a rosszból. Mártírrá váltál ezáltal, vagy szentté. Akkor miért nevetsz ezen? Mitől nevetséges, hogy nem vétettél többet, mint vétettek neked? Olyan ember lettél, aki felhagyott minden reménnyel, várja a véget, s jót is már csak másnak remél, magának nem. Pedig én érzem a remény apró szilánkjait. Ha ezt feladtad volna, nem lenne szép a tavasz, sem a nyár.
Jöttél és már egyből nyűgnek érezted magad. Magad kérdőjelezted, majd mikor eltűnnél, csak a rosszat hozod indoknak, ellene semmit. Hazád a föld, mert minden ás kitaszított, s ártott csak neked. Szavaid csak sötétséget hoznak, sehol semmi fény. Remélem, életed gyertyája átadta lángját a boldogságodénak, s nem hiába hunyt ki.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.