Papp Katalin: A Téboly kékje

SÁRVÁRI DIÁKÍRÓK TÁBORA 2014

Papp Katalin: A Téboly kékje

Napok óta zavartság uralkodik rajtam. Nem ismerem fel az embereket. Van, hogy a hangjukat sem hallom, csak távoli morajlást. A szemeik üresek. A tekintetük tompa, majdhogynem vak. A szájuk szüntelen mozog, és tudom, tudom… rólam fecsegnek. Rám csak akkor néznek, ha összetörök valamit, vagy ha sírok. Az orvos azt mondta, hogy jó lenne minél többet emberek között lennem, de ez egyre kevésbé kivitelezhető. Ostobák. Gyűlölöm őket, undorodom tőlük. És azt hiszik, hogy tudnak élni, hogy amit csinálnak, az maga az élés…

Bár kezdetben még halvány remély volt rá, hogy ne bomoljon meg az elmém, mint sokaknak a családból, idővel ez az ábránd szertefoszlott, és kezdett belőlem kiveszni a nyugalom, a türelem, a kedvesség és az öröm. Szegény kurva anyám. Mikor utoljára láttam, hat éves lehettem. Abban a hónapban akkor először mehettünk be hozzá. Virágokat is szedtem neki: százszorszépet és pitypangot. Kellemes tavaszi délután volt. Egy kicsit féltem az elmegyógyintézetben, mindig apus kezét fogtam. Mikor beléptünk a kórterembe, különös érzés járt át, hideg és idegen. Ránk se pillantott. Két ápoló vigyázott rá, nehogy kárt tegyen önmagában. Üveges szemekkel nézett az ablakon kifelé. Félelmemet legyürkőzve futottam hozzá. Át akartam karolni. Nem ismert fel. Megvetéssel nézett rám, mint egy ocsmány féregre. Irgalmatlanul pofon vágott. Nekiszálltam az éjjeliszekrénynek, az megbillent, és az edény lezuhant róla. A fejemen tört szét. Egy hang se jött ki a torkomon a döbbenettől. Nem tudtam, mi történik. Éreztem, ahogy a vér csörgedezik az arcomon. Láttam, hogy az ápolók az ágyhoz kötözik az őrjöngve üvöltöző nőt. Engem meg apus felkapott, és vitt összevarratni a fejemet. Néhány hónap múlva meghalt. Nem vittek el a temetésére. Apus is követte. Egy évvel élte túl anyámat.

Mostanában mélabús vagyok. Nem tudom, mit tegyek. Várok. Nem függök, pedig szeretnék. Bizonytalanul és bizalmatlanul állok, de nem a talaj a gond, hanem a lábaim. Lehangoló, gyilkos és meddő majdnem minden hatás, ami ér.

Sokszor a kertre néző szélesre tárt ablak párkányára könyökölve egyre csak az idő múlását figyelem. A hajnali köd drágakövek káprázó szilánkjaiként a rügyeken lehempergő és megaluvó, harmattá ölelkező cseppjeit.

Önmagamat üresnek és elveszettnek érzem, a világot és annak történéseit pedig valótlannak és bizonytalannak. Valami készülődik, közben minden pillanatban meghal és ujjászületik minden, de mégsem új, hanem olyan régi, mint az rozsdás ágyak a diliházban. Hiába festik őket újra, a festék lepattog. Felesleges és a magam boldogságához viszonyítva értelmetlen dolgok hajszolásával töltöm perceimet. Újabban állatokat kínzok. Nem jelent élvezetet. Velük együtt szenvedek, átélem a kínjukat. Az ő testükkel együtt az én lelkem is meghal. Lassan és keservesen. Most már úgyis mindegy. Nem akarok bizonyítani. Fáradt vagyok.

Kilenc évvel apám halála után ismertem meg őt. Igazi férfi volt. Művelt, világot járt és okos. Magas, izmos, félelmetesen szép, és olyan mélyrehatoló zöld szemei voltak, mint egy pár fényes ékkő, csak úgy villogtak vastag szemöldöke alatt. Vonzó volt a feje búbjától a lába ujjáig. Nőcsábász volt, én mégis azt hittem, hogy különb vagyok a többi nőnél. Mindig a fejét félrebillentve, az állát kissé felemelve, sármosan mosolyogva cserkészte be áldozatait. Ebben voltam más a többi nőnél: önként, tudatosan sétáltam be a csapdájába. Bölcs, őszinte és kegyetlen volt egyszerre. Semmire sem vágytam még annyira, mint az általa okozott kínokra. Még mindig reszketek, ha rá gondolok. Borzalmasan féltem tőle. Őrülten szerelmes lettem belé. Jobban szerettem Istennél, minden szavát elhittem, mintha csak szentírás lenne, éltető ige. Aztán megtörtént.

Esős keddi délután volt. Csöngött a telefon. Azt mondták, baleset volt, súlyos, azt mondták, nincs sok hátra, ő mégis sokáig szenvedett.

Már nincs menekvés, megváltásomat magával vitte a sírba. Józan eszem a múlté, az őrület növekvő izgalma ráz. Gondolatom, szavam egy tébolyulté: ténytorzító, fecsegő kapkodás. Nem merek a tükörbe nézni, bár lehet, magamon kívül nem látnék benne senkit. Mégis félek. Nem tudok sem enni, sem aludni.

Még mindig gyakran gondolok rá, meg a ravatalnál töltött órákra. Arra, amikor az utolsót lélegezte. Mikor az arca elsápadt, kisimult. Mikor a tagjaiból lassan és végérvényesen kiszökött a melegség. Hogy mikor csókot nyomtam ajkára, már csak jeges ürességet talált búcsúm. Elevenségem örökre a homályé lett. Minden porcikám remegett a dühtől és az elkeseredettségtől. Haragszom rá, mert magamra hagyott. Védtelenül. Egyedül. Fáj a hallgatás. Nem őt sajnálom. Magamat. A születésemmel elvesztett esélyt. El akarom engedni, akár búcsú nélkül. Miért nem tudok hát belenyugodni? Azt kívánom, bárcsak az emberek úgy ismernének, mint ahogy ő hajdanán. Hogy nyugalmat találjak. Mondani, beszélni akarok! De a szavak korlátoznak. Valahányszor belekezdek, a hangok értelmüket vesztik, és rettenetesen nevetségesen csengnek. Nem szólok hát.

Nyomaszt a város. Hideg van, korán sötétedik, mintha minden lélegzet meg akarna fojtani. Talán az bánt a legjobban, hogy nem akarok olyanná válni, mint amilyenné tudom, hogy válni fogok. Olyan szomorú meg egyforma minden, és ez a minden rohan, fejlődik és tevékeny, s közben oly dekadens. Elmodnai sem tudom, mennyire vágyom élni. Mintha megállt volna az élet, és csak múlik az a tenger idő.

A napok, hetek, valós, valótlan elmosódott. Kezdek furcsa, nem evilági dolgokat látni. Már nem köt ide semmi. El akarok menni. Futok, menekülök. Ki ebből a szürke és mocskos porfészekből. Az erdőben rogyok össze, ahol most az aranysárga levelek záporként zuhognak szüntelen. A nagy fa tövében, ahol először találkoztam vele, most a föld lomhán leheli ki az utolsó őszi napmeleg lángjait. Távoli hangokat hallok. Elindulok.

Egy rétre érkezem. Bura alatt itt áll a május. A rétet szegélyező fák egyszerre bontanak virágot és teremnek. Paplanmeleg, fülledt gyümölcsillat száll. Mikor a puha fűvel és virágokkal borított földre lépek, hirtelen csönd lesz. A rét közepére sétálok. Először a virágok kezdenek el csilingelni, azután a méhecskék és a pillangók mosdanak meg a harmatban, és változnak át egészen aprócska emberre hasonlító teremtményekké. Énekelnek, a madarak trilláznak. A fák szellemei szökellnek ide-oda, bársonyos szellőt kavarva. Leheveredek. Mély levegőt veszek és letüdőzöm a bódulatot. Mindenem zsong, s megperzselődik ettől a csalóka és pókfanálkönnyű, mámoros boldogságban. A csöpp teremtmények a hajatam lassan kifésülik, virágokat fonnak bele. Ruhám ráncait kisimítják. Készségesen álomba kísérnek.

Pirkad. A lila ég alatt csak a virágok szirmai és a szentjánosbogarak piskálolnak halványan. Megpillantom őt. Velem szemben ül. Lassan felkel, mellém ül. Ölébe hajtja fejem, elringat… suttog, csókolgat.

Ezt mondja: Csillagom, tulipánkám, én kis rabom! Lásd, itt vagyok, mint kívántad, veled vagyok, valós vagyok. Kioszhatatlan részed, egy veled, jobb részednél is jobb vagyok. Ó, ne szakítsd el tőled így magad! Mert tudd meg, könnyebb egy csepp vizet a háborgó tóba ejtened s onnan kivenned tisztán, csökkenés és növekedés nélkül, mint tőlem magad elvenned és nem vinned engem is. Kezemben a szemed a prizma, megtöri a fáradt fényt, pisla lángját a falra veti árnyakat szór rajta szét. Látod, ezek vagyunk: álmok s valóság, vágyaknak a lélek falára vetült töredékei, de nem mind igazak. Csak ha te akarod. Elhiszed? Ígérd, esküdd! Ez összességet, ilyen sok gyönyörűt, becsest ki látott? Ezekre, az életemre kérlek! Ne kételkedj, mert megvakítalak! Te nem szabadulhatsz a világtól, de ő megöl téged.

Sírok, könnyeim gyilkos patakként futnak le az arcomon. Nem tudok hinni. Elszakadt bennem valami. Vérzek belül. Kiérdemeltem a sorsom. Rettegek. Nem bírom tovább az arcát, a kérő, szerelmes, halott tekintetét. Összeszorítom pilláimat. A szobámban vagyok. Az ablak nyitva.

A sűrű köd lustán mászik be a kerteken, lomhán terül szét a mennyezet gerendái között és lassan, akár a lélegzet, száll le a paplanomra. Úgy tűnik, mintha valóban csupán álmodtam volna. Már tudom, mint könnyeimnek, emlékeimnek és minden másnak is tömegsírja lesz az idegbaj és a gyors feledés.