Molnár Csongor fordítása

KMV – MŰFORDÍTÓI PÁLYÁZAT NÉMET NYELVBŐL – I. HELYEZÉS

Heinrich Böll: Valami történni fog
Egy történésekben gazdag történet

MOLNÁR CSONGOR fordítása

Életem legfurcsább fejezetei közé tartozik az, amelyet Alfred Wunsiedels gyárába gyárában töltöttem. A születésemtől fogva a gondolkodásra és a semmittevésre vagyok hajlamos, mintsem a munkara, de újra meg újra tartós pénzügyi problémák arra kényszerítenek – mivel a gondolkodással körülbelül annyit lehet keresni mint a semmittevéssel – hogy egy úgynevezett állást vállaljak. Miután újra eljutottam egy ilyen mélypontra, rábiztam magam a munkaközvetítőre és hét másik bajtársammal elküldtek bennünket Wunsiedel gyárába, ahol egy alkalmassági tetszten kellett átesnünk. Már a gyár kinézete bizonyos gyanút keltett bennem: a gyár egy üvegpalota volt, és az ellenszenvem a világos épületek és helyiségek iránt körülbelül akkor mint az ellenszenvem a munka iránt. Bizalmatlanságom csak nőtt, amikor a világos és szépen meszelt menzán rögtön reggelit is kaptunk: csinos pincérnők tojást, kávét és piritóst hoztak, és az asztalokon pazar üvegkancsókban narancslé volt. Az aranyhalak unott arcukat a világoszöld akváriumok falainak nyomták. A pincérnők olyan boldogok voltak, hogy boldogságuktól majd kicsatattantak. Csak komolyan elszántság tartotta őket vissza attól, hogy elkezdjenek dúdolni. Annyira tele voltak még el nem énekelt dalokkal, mint a tyúk az el nem tett tojásoktól.

Rögtön sejtettem, amit bajtársaim nem, hogy ez a reggeli a teszt része, és így odaadóan rágtam az elébünk rakott reggelit és egy felnőtt ember tudatával, aki tudja, hogy szervezetének fontos anyagokat visz be. Olyasmit tettem, amire világ egyik ereje sem tudna kényszeríteni: éhgyomorra ittam narancslevet, otthagytam a kávét és tojást és a piritós nagy részét és tettől terhelve masíroztam le – fel a kantinban.

Így engem hívtak be először, majd elkísértek a helyiséghez, ahol pazar asztalokon a kérdőívek voltak. A falaknak egy egyhe zöld beütése volt, amely belsőépítészet rajongók szájából az elragadó kifejezést csalogatta volna ki. Senkit sem láttam, de mégis olyan biztos voltam abban, hogy figyelnek, hogy úgy viselkedtem mint egy, aki tettektől terhelve viselkedik mikor úgy érzi, hogy nincs megfigyelés alatt: türelmetlenül előrántottam a töltőtolltartómat a táskámból, összeszereltem, leültem a legközelebbi asztalhoz, magamhoz vettem egy kérdőívet, ahogy kolerikusok magukhoz rántják a fogadóban a számlát. Első kérdés: „Normálisnak tarja, hogy az embernek két keze, két lába, szeme és füle van?” Itt szedtem le gondolkodással töltött időm első babérjait, és habozás nélkül odaírtam: „Ha négy kezem, lában, fülem lenne, nem lenne elég lelkesedésemnek. Az ember felszereltsége nyomorúságos.” Második kérdés: „Hány telefont tud kezelni egyidejűleg?”. Itt is egyszerű volt a válasz mint egy első osztályos egyenlet. „Ha csak hét telefon van” írtam „ türelmetlen leszek, csak kilencnél érzem magam teljesen elfoglalva.” Harmadik kérdés: „Mit csinál záróra után?” Válaszom: „Nem ismerem a záróra szavat már tizenötödik születésnapom alkalmából kitöröltem szótáramból, mert a fő mindig valamilyen cselekedet volt.” Megkaptam az állást. Valójában kilenc telefon sem foglalt le igazán. A hallgatók kagylóiba olyan dolgokat mondtam, hogy: „Rögtön cselekdjen.” vagy „Tegyen valamit! – Valaminek történnie kell – Valami történni fog – Valami megtörtént – Valaminek történnie kellene.” De legtöbbször, mert az tűnt az atmoszférához képest jogosnak, a felszólító módot használtam. A legérdekesebbek az ebédszünetek voltak a menzán, ahol elhallgatott boldogsában vitamingazdag ételeket ettünk. Tele volt Wunsield gyára olyan emberekkel, akik szinte megbolondultak azért, hogy végre elmondhassák életüket, ahogy tettektől terhes emberek szivesen teszik. Pályafutásuk fontosabb volt számukra, mint az életük, csak meg kell nyomni egy gombot a fejükön és máris dicséretektől teli beszéd todul ki belőlük.

Wunsiedel helyettese egy Borschek nevű férfi volt, bizonyos hírnevet szerzett magának, mert egyetemistaként hét gyereket és egy bénult nőt látott el éjjelni munkából, ezalatt négy ügynöki állást vállalt és két év alatt kétszer államvizsgát tett kitűnő eredménnyel. Mikor egy újságíró arról kérdezte, hogy: „Mikor van ideje aludni Broschek úr?”, azt válaszolta, hogy: „Az alvás bűn!” Wunsiedel titkárnője egy bénult férfit és négy gyereket látott el ? és egyidőben diplomázott pszichológiából és honismeretből, juhászkutyákat tenyésztett és bárénekesként „Vamp 7” név alatt lett híres. Wunsiedel maga is egy olyan ember volt, akik alighogy felkeltek reggel tettrekészek voltak. „Tennem kell valamit.” Mondat jár a fejükben még a köppenyuk övét bekötik, „Tennem kell valamit” még borotválkoznak, és győzedelmeskedve néznek az arcszőrzetükre, amelyet a borotvahabbal együtt lemosnak a borotváról. Arcszőrzetük ezen maradványai tettrekészségük első áldozatai. És intimebb teljesítmények is kielégülést váltanak ki ezeknél az embereknél.: a víz csobogása, papír felhasználása. Valami történt. Kenyeret esznek, feltörik a tojást. A legjelentéktelenebb tevékenység is úgy nézett ki Wunsiedelnél mint egy komoly cselekedet: ahogyan a kalapját feltette, ahogy – az energiától túlfűtve – begombolta a kabátját; a csók, amit a feleségének adott, minden egy cselekedet volt.

Amikor belépett az irodájába, köszönésként odaszólta a titkárnőjének: „Valaminek történnie kell!” és ő vidám bátorsággal: „Valami történni fog!” Wunsiedel a részlegről részlegre ment és mondta a boldog: „ Valaminek történnie kell!” Mindenki válaszolt: „Valami történni fog!”. És én is vidáman válaszoltam, mikor a helyíségembe lépett: „Valami történni fog.”

Az első hét alatt növeltem az általam kezelt telfonok számát tizenháromra és boldoggá tett reggelente a villamoson felszólító szerekezeteket alkotni, és a „történni” igét különböző időviszonyok, módok és nemek szerint ragozni, két napig csak egy mondatot hajtottam, mivel olyan szépnek találtam: „Valaminek történnie kellett volna.” Két napig egy másikat: „Ennek nem szabadott volna megtörténnie.” Így tényleg teljesen elfoglalva éreztem, mintha tényleg történne valami. Egy keddi reggelen, még fel sem készültem teljesen a feladatomra, Wunsiedel rontott be a helyíségbe és a szokásos „Valaminek történnie kell!”-től zengett a helyiségem. De valami megmagyarázhatatlan volt az arcán, oda vezetett hogy csak nehezen nyögtem ki a vidám és élénk előírt válasz: „Valami történni fog!”. Valószínűleg túl sokáig haboztam, mert Wunsiedel, aki amúgy ritkán kiabált, rámordított:

-Válaszoljon! Válaszoljon, ahogy elő van írva!

Halkan és vonakodva mint egy gyerek, akiből kikényszerítik: Rossz gyerek voltam! Csak nagy erőfeszítéssel sikerült kimondanom a mondatot:

-Valami történni fog! – és alighogy kimondtam, tényleg történt valami. Wunsiedel a földre esett, esés közben elfordult és keresztben feküdt a nyitott ajtóban. Tudtam rögtön, ami csak biztosabb lett, ahogy megkerültem az asztalom és a földön fekvű felé indultam: meghalt.

A fejemet rázva, átléptem Wunsiedelen, lassan elmentem Borschek irodájáig és kopogás nélkül beléptem. Broschek az íróasztalánál ült, mindenkét kezében telefonkagyló volt, a szájában egy toll, amellyel jegyzetelt a noteszébe, míg a puszta lábaival egy fonógépet kezelt, ami az íróasztal alatt volt. Íly módon segít családja ruházatának feljavításán.

-Történt valami – mondtam halkan. Borschek kiköpte a tollat, letette a kagylókat és óvatosan kiszabadította lábujjait a fonógépből.
-Mi történt? – kérdezte.
-Meghalt Wunsield úr – mondtam.
-Nem – mondta Borschek.
-De – mondtam – jöjjön.
-Nem – mondta Broschek – az lehetetlen. Mégis belebújt a papucsába és követett a folyósón.
-Nem – mondta, mikor Wundsield holtteste előtt álltunk – nem, nem! Nem válaszoltam neki. Óvatosan a hátára fordítottam Wunsieldet, lenyomtam a szemét, és elgondolkodva néztem.

Sajnáltam, és most jöttem rá, hogy igazából sosem utáltam. Az arcán valami olyan arckifejezés volt észrevehető, mint a gyerekeknél akik keményfejűen ragaszkodnak a Mikuláshoz és a menemondákhoz körülötte, függetlenül, hogy a játszótársak érvei annyira meggyőzőnek tűnnek.

-Nem – mondta Broschek – nem.
-Valaminek történnie kell – mondtam Broscheknek.
-Igen, – mondta Broschek – valaminek történnie kell.

Valami történt: Wunsiedelt eltemették és engem válaszottak ki, hogy vigyem a műrózsákból készüt koszorút, valamint, hogy helyezzem is el. Hiszen nem csak elgondolkodás és a semmittevés tehetségével vagyok megáldva, hanem egy olyan alkattal és arccal, amelyez fekete öltönyök meglepően jól pászolnak. Valószínűleg – Wunsiedel koporsóját követve kezemben a műrózsákból készült koszorúval – csodásan nézhettem ki. Egy stílusos temetkezési intézmény felkinálta, hogy ott nálunk mint hivatásos gyászoló dolgozzak.

-Maga a született gyászoló – mondta az intézmény igazgatója – az öltözéket elkapja. És az arca, egyszerűen fantasztikus!

Felmondtam Broscheknál azzal az kifogással, hogy nem éreztem magam teljesen elfoglalva, hogy képességeim egy része, hiába a tizenhárom telefon, parlagon hevernek. Rögtön az első hivatásos gyászmentem után éreztem: itt a helyed, ezt neked szánták. Elgondolkodóan állok a koporsó mögött a kápolnában, kezemben a virág, miközben Händel Largo című művét játszák, ez az a darab, amely túlságosan is alá van becsülve. A temetőbéli kávézó a törzshelyem, itt ütöm el az időt a hivatásos fellépéseim között, de néha olyan gyászmeneteket is követek, amelyekhez nem lettem odarendelve, saját pénzemből veszek egy csokrot és csatlakozom a jóléti ember mellé egy hontalan koporsóját követni. Néha-néha meglátogatom Wunsiedel sírját is, hiszen neki köszönhetem, hogy megtaláltam valódi hivatásom, ahol az elgondolkodottság elvárt és a semmittevés a kötelességem. Későn jutott eszembe, hogy sohasem érdeklőtem a cikk íránt amit Wunsiedel gyárában előállítottak. Azt hiszem, szappan volt.

Az eredeti szöveg (Heinrich Böll: Es wird etwas geschehen) itt olvasható