Bizonyára mindenkinek ismerős a fenti kifejezés. Az idősebb Babyboomer és X generáció ugyanúgy hallhatta a szüleitől és nagyszüleitől, mint ahogyan most ők mondogatják ugyanezt az őket követő Y és Z generációkra. Egyesek azonban azt állítják, hogy a mostani generációs különbségek jóval több aggodalomra adnak okot, mint az eddigiek.
Való igaz, hogy felettébb bosszantó tud lenni, hogy ha az ember beül egy cukrászdába a barátaival, hogy elfogyasszon egy finom süteményt, nem kezdhet bele a falatozásba anélkül, hogy lefényképezné az ételt, majd posztolná Facebookra. Mert hát minden valamire való Z generációs tudja, hogy az étel, amit nem fényképeztünk le, mielőtt megettük volna, azt nem ettük meg. És bizony mindenki rendkívül kíváncsi arra, hogy mi mindent csinálunk a nap 24 órájában, legyen az bármi. A kérdés az, hogy vajon hová fog vezetni ez a fajta hozzáállás? Továbbá, hogy jogosak-e az új nemzedéket érő kritikák?
Mindenesetre tény, hogy az X generációval ellentétben az Y és Z generációknak már kevésbé fontos a tekintélyelvűség. Az X generációnak még megkérdőjelezhetetlen volt a szülők, a tanárok, feletteseik és az idősek tisztelete. Ezért is van az, hogy felháborítónak tartják, hogy ők az újabb generációktól már nem kapják meg azt a tiszteletet, amit ők megadtak az előttük lévőeknek. Azonban nem feltétlenül rossz dolog nem kor alapján tisztelni az embereket, hiszen a kiérdemelt megbecsülés sokkalta jelentőségteljesebb, mint az alanyi jogon járó.
A másik ellentét az X és a szupermost[1] generáció között az, hogy míg az X generációsok számára természetes volt, hogy nem kaphatnak meg mindent azonnal, hogy bizonyos dolgokra bizony várni kell, addig a szupermost generáció, amint a neve is mondja, kevésbé türelmes, és azonnali eredményt szeretne. Ez a türelmetlenség abból fakadhat, hogy az internet világában szinte mindent elérhetünk egy gombnyomással: interneten keresztül vásárolunk, jutunk hozzá hasznos és kevésbé hasznos információkhoz, sőt, ma már itt intézhetjük a hivatalos ügyeinket is, megspórolva ezzel a postaköltséget és a sorbaállást. Nem is lenne ezzel semmi probléma, hiszen rendkívül egyszerű és praktikus megoldás – az egyetlen gond vele csupán annyi, hogy mivel ezek a dolgok azonnal és könnyedén elérhetővé váltak, úgy érezheti az ember, hogy már-már mindenhatóvá vált, elvégre a virtuális világban minden csupán egy gombnyomásnyira van.
Ezzel a mindenhatóság-érzettel egyetemben fellép egy másik probléma is, a közösségi média felhasználói ugyanis a kelleténél kicsivel talán nagyobb hangsúlyt fektetnek arra, hogy a társadalom róluk kialakított képe pozitív legyen, sőt, az a legjobb, ha a többiek azt gondolják, hogy ő a legboldogabb ember a világon, és az ő élete a legérdekesebb. Igazság szerint már ott tartunk, hogy a rólunk kialakított külső kép fontosabbá vált a tényleges eredményeknél, ennek értelmében pedig a nárcizmus elfogadottá, hovatovább, követendő példává avanzsált. Hiszen az önmagát bármire is tartó felhasználó szinte naponta oszt meg képeket önmagáról, vagy arról, hogy épp mivel tölti az idejét, és rendszeresen szerkesztgeti, frissítgeti az adatlapját. Persze, alapjáraton jó dolog, ha képesek vagyunk megosztani ismerőseinkkel az élményeinket, hogy aztán együtt örülhessünk, de sokan átesnek a ló másik oldalára, és olyan dolgokat is közzé tesznek, amire aztán senki sem kíváncsi.
Gyakori jelenséggé vált az utóbbi időben, hogy látunk egy csapat fiatalt, mindenki kezében ott az okostelefon, néha félszavakban egymással is kommunikálnak, de egyébként mindegyikük teljességgel belmerül a saját virtuális világába. A probléma számukra ott kezdődik, hogy a családi ebédeknél az idősebb X generációt igencsak zavarja, hogy a gyerek ahelyett, hogy teljes egészében jelen lenne az adott helyzetben, inkább a telefonját nyomkodja. De miért választja a szupermost generáció a virtuális világot a valódi világ helyett? Minden bizonnyal az egyszerűsége miatt: végülis a Facebookhoz nem feltétlenül szükséges sem érzelmi intelligencia, sem pedig kommunikációs készség. A legtöbb fiatal tudniillik írásban könnyebben és bátrabban fejezi ki magát, mint ahogy azt szóban tenné, holott a szóban történő kommunikáció az offline életben – amelyet még mindig nem helyettesíthet a virtuális világ – messzemenően fontosabb, és jóval több a hozadéka.
Az előbbiek alapján úgy tűnhet, hogy a netgenerációt inkább negatívan lehetne jellemezni, semmint pozitívan. Ez azonban így helytelen, elvégre nem a „mai fiatalok” hibája az, hogy éppen ebbe a korba születtek. Ha nagyszüleinknek és szüleinknek hozzánk hasonlóan már egészen fiatal koruktól fogva rendelkezésükre állt volna az internet, bizonyára ők is hozzánk hasonlóan állnának hozzá a dolgokhoz. Na de akkor kérdezhetnénk: ezek szerint a fentebb említett negatívumok mind a technológia számlájára írhatóak? Természetesen ez sem igaz. A helyzet ennél sokkal árnyaltabb és bonyolultabb. Igazándiból az a probléma, hogy az emberiség társadalmi szinten még nem jutott el arra a fejlettségi szintre, amit a modern információs technológia megkívánna.
Az Y és Z generációk sokkal tudatosabb fogyasztók és felhasználók, mint az elődeik, az utánuk következő alfa generáció[2] talán még ennél is tudatosabban fog élni az internet nyújtotta lehetőségekkel.
Barát Laura III.N
Kosztolányi Dezső Tehetséggondozó Gimnázium Szabadka
felkészítő tanár: Tolnai Varga Piroska
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.