Serfőző Réka: Végvárunk a nyelv

KMV 2015 – AZ MNT ÉS A KMV KÖZÖS PÁLYÁZATA I. HELY

Serfőző Réka:

Végvárunk a nyelv ( A szerbiai nyelvi jogérvényesítés lehetőségei és korlátai )

Vajdaságban, Szerbia egyetlen autonóm tartományában a 2011-es népszámlálás adatai szerint 251.136[1] magyar él. Ez a tartomány népességének 11% %-át teszi ki[2]. A magyar nyelv Szerbia alkotmányában hivatalos nyelvi státusszal van megjelölve, ami a gyakorlati életben kedvező nyelvi jogokkal látja el beszélőit. Felmerül a kérdés azonban, hogy mire is térnek ki pontosan a kisebbségi nyelvhasználatra vonatkozó jogszabályok, és miért fontos ezek ismerete – hogyan valósul meg a gyakorlatban a jogérvényesítés?

Míg legtöbben a pontos jogszabályok ismeretének híján vagyunk, egészséges nacionalizmussal – amely szó eredeti jelentése távol esik a ma hozzákapcsolt szélsőséges ideológiai beállítódástól – megközelítve a kérdést, arra jutunk, hogy az anyanyelv, ami kultúránk egyik alappillére, mint összetartó erő és kapocs szolgál, és elengedhetetlen identitásunk megőrzéséhez. Ez ideális körülmények között így is van, azonban kisebbségi nemzetként élni egy országban különböző problémákat vet fel.

A Vajdaságban élő magyarok száma az 1960-es évek óta, amikor a legtöbb magyar nemzetiségűt, szám szerint 442561-et jegyeztek be, közel 200.000-rel – tehát majdnem a felére! csökkent[3]. Ez betudható többek között az elvándorlásnak, a negatív népszaporulatnak és az asszimilációnak. Az anyanyelv leépülése és a nyelvvesztés egyre gyakrabban előforduló problémák. Az előbbi akkor következik be, ha a nyelv az élet bizonyos szféráiból kiszorul, és egyre kevesebb élethelyzetben tudjuk használni. Szélsőséges formája a nyelvcsere, amikor az anyanyelvet az élet minden színterén felváltja a környezet nyelve. Különösen gyakori ez az anyanyelvi tömbtől elszakadt szórványtelepüléseken Vajdaságban.

A nyelvcsere folyamata gyakran már a kisiskolás korban elkezdődik, hiszen az idegen nyelvi környezetben a szülők sokszor nem érzik szükségesnek, hogy gyermekeiket magyarul taníttassák. Leginkább gazdasági okokból. Munkakeresésnél manapság már elengedhetetlen a szerb nyelv ismerete, míg a magyarra ez nem vonatkozik. Ilyen megfontolásból tehát a szülők gyakran annak ellenére, hogy településükön létezik magyar tannyelvű oktatási intézmény, szerb osztályba íratják gyermeküket. Így valóban magasabb szinten el tudja sajátítani a közösség domináns nyelvét, és elméletileg több eséllyel vagy könnyebben fog a jövőben boldogulni és érvényesülni – habár, miként Gönc Lajos professzor erre rámutat, ennek súlyos lelki következményei lehetnek: „A gyerekben más értékrendszer alakul ki, amelyet az iskola a világ legtermészetesebb módján belesulykol. A gyerek elveszti azokat az érzelmi szálakat, amelyekre addig támaszkodott. Nem fog sehova sem tartozni. Mert a nyelvnek tulajdonképpen az identitásformálásban van a legnagyobb szerepe”.[4]

A többségi tannyelvű oktatás során tehát az anyanyelv kiszorul az iskola színteréről, a gyermek szókincse nem fejlődik ki megfelelően, bizonyos témákban, amiket az iskolában csak szerbül érintettek, nem fogja tudni magát anyanyelvén magasabb szinteken kifejezni. Így a nyelv egy rétege elveszik. És ez történik meg újra és újra, amikor valamilyen megfontolásból különböző élethelyzetekben a szerbet választjuk a magyar helyett. Pedig nyelvi jogaink lehetővé teszik, hogy ne csak otthon a nagyszülőkkel beszéljünk magyarul az időjárásról. A tartományban ma 27 óvodában, 77 általános iskolában, és 40 középiskolában oktatnak magyarul. A felsőoktatásban is van lehetőség a kisebbségi nyelv használatára. Két ilyen intézmény van Szerbiában, mindkettő Szabadkán. Az egyik a Tanítóképző Kar a másik pedig a Műszaki Főiskola. A legtöbb egyetemen a diákok lehetőséget kapnak arra, hogy magyarul tegyék le a szóbeli vagy írásbeli felvételi vizsgát. Emellett Vajdaságban 45 önkormányzatából a magyar 25-ben teljes körű használatban van, és ahol a magyarok aránya meghaladja lakosság 25%-át szintén hivatalossá tehető. Ez további 7 települést jelent. A hivatalos helyeken való nyelvhasználat nagyban hozzájárul a nyelv presztízsének növeléséhez, hiszen így a szerbbel egyenrangúvá válik, nem kell egyiket a másik fölé helyezni.

A nyelv szakmai- és közéleti, valamint a tudományos és irodalmi térveszése komoly probléma, amely funkcionális nyelvvesztést idéz elő. Az értelmiségre nagy felelősség hárul. Elsősorban az ő feladatuk tenni azért, hogy a magyar ezeken a szinteken megjelenjen. Ilyen törekvés lehet a tudományos és irodalmi folyóiratok, valamint a színház népszerűsítése, kulturális események szervezése és az anyanyelven való publikálás. Ez mind hozzájárul ahhoz, hogy a nyelv kiszakadjon az otthon falai közül és beszélőit az élet minden színterére elkísérje.

Mindemellett sok kritikusa van a vajdasági magyar nyelvjárásnak. A magyarországi sztenderdhez képest leminősítik, alsóbbrendűnek ítélik meg. A határon túli magyarok a magyar nyelv kontaktusváltozatait beszélik, amelyek az államnyelv és a kisebbségi nyelv kölcsönhatásaként alakulnak ki: ennek tudható be, hogy a nyelvünk szerves részét képezik jövevényszavak, amiket a mindennapokban a szép magyar megfelelőik helyett használunk. Általános iskolában engem is kijavított a tanárnő, amikor azt mondtam, „bazen”. Úgy gondolom, és az iskolában is azt tanítják nekünk, hogy a nyelvet nem kell félteni és vitrinben őrizgetni, mivel nem romlik, csak fokozatosan változik és átalakul az őt ért hatások miatt. Ha kimegyünk Szabadkán az utcára, nagyon sok ilyen kifejezést fogunk hallani: szokk, meszecsna, gúzsva, de ilyeneket is mint az örökíró, a betegkönyv vagy a magasnyakú – melyek magyar szavak ugyan, de a magyarországi köznyelv nem ismeri őket, mivel ezek a kétnyelvűségi helyzet következményeként jöttek létre. Mi legtöbben ehhez hozzászoktunk, ebben nőttünk fel, mindig megjelennek a beszédünkben – ha minimális mértékben is. Szerves részeit képezik a nyelvünknek. Ha megpróbálnánk őket kiszorítani, valami féleképpen önmagunkat tagadnánk meg. Itthon soha nem mondanám az üzletben, hogy szabadidőruhát keresek. De szerintem mások se.

A szülővárosomban, Zentán könnyű dolgunk van a nyelvi jogaink érvényesítésével. A lakosság több mint 80%-a magyar anyanyelvű. Otthon nyitottam már bankszámlát, csináltattam igazolványt és többször voltam kórházban különböző szakorvosoknál. Mindenhol volt lehetőségem magyarul kommunikálni. Nagyon sok utca van magyar történelmi személyekről elnevezve. A városnak van magyar színtársulata, viszonylag sok kulturális eseményt szerveznek. Van olvasókör, filmklub és hagyományőrző egylet. Az idősek nagy része soha nem tanult meg szerbül, mert nem volt szükségük rá. Ha a központban sétálva nem látnék szerb feliratokat a kirakatokban, az embereket hallgatva azt hihetném, egy magyarországi kisvárosban élek. Kiváltságos helyzetben érzem magam, mert tudom, hogy ez nem mindenhol van így.

Az előnyök mellett azonban, amit a kultúrám megélésének a lehetősége és anyanyelvem kiterjedt használata jelent ennek a hátrányait is megtapasztaltam. Általános iskolában nem értettem, miért tanulunk szerbül. Nem is állt szándékomban megtanulni, meg nem éreztem szükségét. Aztán amikor elkezdtem a középiskolát Szabadkán, szép lassan világossá vált számomra, hogy hiába minden, szerb tudás nélkül nem fogok tudni érvényesülni. Nem azért, mert nincsenek meg rá a jogaim vagy mert valaki szándékosan el akar nyomni engem, a nyelvem és a kultúrámat. Egyszerűen arról van szó, hogy a jog nem jelent biztosítékot és nem várhatom el, hogy egész Vajdaság beszélje az anyanyelvemet, csak mert alkotmányosan lefektetett hivatalos regionális nyelv. Kellemetlen, amikor elmegyek valahova és nem tudom megfelelően kifejezni magam, de ez ugyanúgy kellemetlen bármilyen jóérzésű embernek, aki szeretne, de ebből kifolyólag nem tud engem megérteni.

A nyelvhasználat kérdése mindenképpen komplikált. Amíg identitást és hovatartozást kifejező ereje van, ami egyesíti és összeköti az anyaországtól elszakadt közösség tagjait, és alkotmányosan szavatolt jogunk van arra, hogy használjuk, addig tisztában kell lennünk azzal, hogy a törvény által előírtak az életben nem minden esetben tudnak megvalósulni. Ám ez sok esetben nem (csak) a körülményeken, vagy a többségi nemzet jóindulatán, hanem rajtunk (is) múlik…

Zárásként pedig annyit tennék hozzá, hogy míg a kisebbségi érzés tompítása és anyanyelvünk életben tartása elsődleges feladat, addig annak a gondolatnak a tudatosítása is fontos lenne, hogy az idegen nyelv, ami körül vesz bennünket nem egy minket fenyegető erő, amitől minden áron félnünk kell és óvnunk kell magunkat, hiszen attól még sem mi, sem a nyelvünk nem ér kevesebbet hogy megtanuljuk beszélni. Csak gazdagabbak lehetünk, mint minden új elsajátított nyelvvel/tudással, és biztosan nyújthat valami olyat, ami által emberként is többé válhatunk.

Felhasznált irodalom:

Beretka Katinka: Szerbia nyelvpolitikája a magyar nyelvhasználat szemszögéből In: Térvesztés és határtalanitás. A magyar nyelvpolitika 21. századi kihívásai. Nemzetpolitikai Kutatóintézet, Lucidus Kiadó, Budapest, 2012

http://bgazrt.hu/_files/NPKI/oktatas/Tervesztes%20es%20hatartalanitas.pdf [2015.03.18.]

[1] Попис становништва, домаћинстава и станова 2011. у Републици Србији 2011 http://media.popis2011.stat.rs/2012/Nacionalna%20pripadnost-Ethnicity.pdf

[2] A 2002-es adatok szerint ez a szám 290.000 volt, tehát létszámunk folyamatosan csökken, és ez a tendencia egyre aggasztóbb méreteket ölt.

[3] Badis Róbert: Elfogyóban? A vajdasági magyarok demográfiai helyzete a 21. század elején In. Kommentár 2012/3 http://kommentar.info.hu/iras/2012_3/elfogyoban_ [2015.03.18.]

[4] Félnyelvűség, nyelvvesztés, kultúrsokk (Interjú) 7Nap 2014.6.18  http://hetnap.rs/cikk/Felnyelvuseg-nyelvvesztes-kultursokk-16708.html