Péter Luca: Délvidéki vérengzések

KMV 2015 – PUBLICISZTIKA II. hely

Péter Luca:

„Mi ez, ha nem népirtás?” A délvidéki vérengzésekről

1944, a második világháború vége. Szülőfalum, Bácsföldvár, a Tisza egyik holtága mellett fekvő kis falu. Meglett férfiakat, családapákat vittek el innen is katonának. Feleségek, gyerekek egyaránt sírtak és örültek elveszített vagy épp hazatért férjük, apjuk miatt. Ám az öröm nem tartott sokáig, s a bánat is csak fokozódott. 1944 telén bevonult a Jugoszláv Néphadsereg a Délvidékre, és pokollá tette számos magyar, német és horvát ember életét. A tömeggyilkosságok áldozatai között a magyarok voltak legtöbben, mintegy 40.000 ártatlan ember életét vették el brutális kegyetlenségek közepette.

Ugyan azóta közel hetven év múlt el, s e táj már kiheverte a szörnyű múltat, de a túlélők még mindig emlékeik között hordozzák azokat a pillanatokat, heteket, hónapokat, mikor szeretteiket sorra gyilkolták meg. Légvári Sándor, az akkor még csak ötéves kisfiú, csaknem hetven évvel később is jól emlékezett arra, hogy szerb partizánok ölték meg apját, ütötték le és zárták be édesanyját, s e tragikus események sorozata után veszítette el bátyját is. Ő túlélte, felcseperedett, családot alapított s mindennapjait boldogan élte felesége és gyermekei, unokái körében. Egy csodálatos, számtalan élettapasztalattal rendelkező ősz bácsi volt, akinek emlékeit és tudását családja őrzi tovább. Sándor bácsi volt a segítségemre abban, hogy megértsem, mi is történt 1944/45 telén Bácsföldváron és környékén.

A második világháború végéhez érve milyen volt Bácsföldvár? Hogyan viszonyult egymáshoz a szerb és a magyar lakosság?

– A „szerencsénk” az volt, hogy mi nem keverten laktunk a szerbekkel, hanem tömbökben. Megvolt, hogy a falu melyik része az övék és melyik a miénk. Persze a szerbek folyton hiányoltak valamit, és irigyelték, hogy hogyan tud a magyar oly’ szépen gyarapodni, és ez vezetett az „októberi vásárhoz”, ami bizony jó néhány magyar családot tönkretett. Hogy mi is volt ez az „októberi vásár”? A szerbek kedvük szerint fosztogatták ki a magyarok otthonait, és így jutottak hozzá a család stafírjához, mutatósabb bútordarabokhoz, élelemhez, lovakhoz, de akár házakhoz is – agyonverték a családfőt, a többieket kilakoltatták, és már volt is házuk. Még a kutyáik is kolbászt ettek. Akármikor megkérdeztem öreganyámat vagy öregapámat, hogy voltak-e szerbek a szobalányok, a szakácsnők, a cséplők, a béresek között, mindig azt válaszolták: „Hát hallod, nem igazán…” Ők bizony nem akartak dolgozni, megmaradt bennük még a török időbeli mentalitás, mely szerint, ha nekem nincs valamim, vagy épp fogytán van, akkor elveszem másét. Ez a könnyű vagyonszerzés módja, hiszen nem nehéz szerencsétlen, fegyvertelen népet agyonverni, lelőni. Ne hidd, hogy a nemzeti gyűlölet beszél belőlem, ez mind keserű tapasztalat…

Mit tud a partizán hadsereg bevonulásáról? Mit tettek az emberekkel?

– Ha nem is olyan nagy számban, de azért azok a partizánok mifelénk is jöttek, ha hívták őket, ha nem. A malommal szemben levő földeken telepedtek le, fegyver gyanánt csak egy kurta puskát hoztak magukkal. A földvári csendőrség nem merte megközelíteni őket, mert nem tudták, hány fegyver van náluk. Segítséget kértek a becsei honvédségtől, akik jöttek is nagy sebbel-lobbal, és sortüzet adtak le a partizánokra. Három „hősi” halottja lett ennek az összetűzésnek, és ezt azért mondom így, idézőjelben, mert a magyar honvédség véletlenül a sajátjai közül lőtt le hármat. De ez csak egy epizódja ennek a háborús időszaknak.

A partizánok betiltották mindenféle fegyver használatát, és bizony megölték azokat, akiknél fegyvert találtak. Majdnem így járt egy kocsmáros is, aki ugyan azt se tudta szegény, hogy a nála a megszállók fegyvere van. Statáriumot rendeltek el ellene, fel akarták akasztani. Minden házból köteles volt legalább egy ember kimenni, hogy végignézze az akasztást, öregapámat is kihajtották. Az az ártatlan ember ott ült fehér ingben, nyakkendőben, az akasztását várva, de megmenekült. Megkapták Pestről a sürgönyt, hogy nem szabad kivégezni. Na most ha azt hiszed, hogy ez később is megismétlődött, hogy a többi „fehér inges, nyakkendős” magyarért is így kiálltak, akkor tévedsz. Azoknak sorra meg kellett halni. A partizánok ürügyet kerestek arra, hogy rendezhessenek egy kis népirtást, de jól tudjuk, hogy más bűnük nem volt, mint hogy magyarnak születtek. Aki azt mondja, hogy pontos adatai vannak, hány embert öltek meg, az hazudik, mert ez mind a lakosság tudta nélkül történt. Kevés volt a nyilvános kivégzés.

Mesélne nekem arról, hogy milyen szörnyűségek érték az Ön családját?

– Édesapám béresből rendőrré verekedte fel magát az évek során. A rendőröket, csendőröket kegyetlenül megkínozták a partizánok, és ez okozta az ő vesztét is. Apám egy alkalommal kiállt egy testvérpár mellett, amit nem néztek jó szemmel a többiek, s nem sokkal később le is mondott a rendőri posztjáról, és visszaállt béresnek. Bujkált egy ideig, aztán mégis elfogták és elvitték, s a községháza udvarába hurcolták a többiekkel együtt. A házunkat feltúrták és kedvük szerint fosztogatták. Később már anyámat is bezárták egy kis helyiségbe több mint harminc emberrel együtt. Másnap megkérdezték tőle, hogy akarja-e látni a férjét. Persze, hogy akarta. Édesapám hátradrótozott kézzel ült egy parasztkocsin ötödmagával, a fejéről a bőr a homlokára volt gyűrődve, annyira megverték. Nem sokkal később átvitték a közeli Csúrogra, ahol leginkább tetőzött a kegyetlen tömeggyilkolás, s onnét már soha nem tért vissza.

Mit tehettek azok a nők, gyerekek, akik férj és apa nélkül maradtak?

– Édesanyám összeszámolta, hogy legalább tízen voltunk mi, háborús árvák. Korombeliek, akiknek az apját kivégezték, lemészárolták, agyonrugdosták… A testvérem nem sokkal később megbetegedett, meg is halt szegény tízévesen. Mi meg hát megpróbáltuk túlélni, átvészelni ezt az időszakot.

De nem csak az édesanyáknak volt kegyetlen sorsuk. Ki tudja hány lányon ment végig több tucat partizán katona. Ugyan ki fogja kitűzni a homlokára, hogy megerőszakolták? Erről is, mint sok minden másról, mindenki hallgatott.

Mi lett a holttestekkel? Tud olyan helyeket, melyek egykor sírok voltak, de mára már nyomtalanul beépítették őket?

– Ezek az emberek három helyen lettek kivégezve és ott is „temették” el őket. Mert ugyan nem lehet azt temetésnek nevezni, amikor a szerencsétlent még holtában is megszégyenítik. Az egyik a néhai jegyző lakásának pincéje volt, a községházával szemben, ahol most egy család lakik. Itt végezték ki az embereket. Néhányat még itt, a pincében eltemettek, a többit elvitték. A másik a felénk csak Csonthalomnak nevezett domb széle, ahol lövészárkok voltak, és azokba dobálták bele a holttesteket. A harmadik pedig a Gyöngy-szigethez vezető út mentén szintén egy domb. Évekkel később, mikor a Gyöngy-szigethez vezető utat építették ki, arról a dombról vitték a földet. A kaparó, ami rakta az anyagot, egyszer csak egy koponyát is a felszínre emelt, s később sok minden mást is, de amilyen gyorsan napvilágot látott, olyan gyorsan vissza is temették őket. Senkinek sem volt érdeke, hogy ezekről a dolgokról újra beszéljenek az emberek, s ahhoz a dombhoz mái napig senki nem ért, pedig tudják, hogy, mit is kéne keresniük.

Egyes elképzelések szerint mindez az 1942-ben Újvidéknél elkövetett szerb civilek megölése miatt következett be. Ön szerint is ez volt Tito „vérbosszúja”?

– Nem. A bosszú azt jelenti, hogy bosszút állok azokon, akik valamit vétettek ellenem, de itt nem ez történt. Itt közönséges népirtásról beszélhetünk csak. A szaporodóképes magyarok számát minél jobban csökkenteni, ez volt a cél. Ritkítani azokat, akik nem szégyelltek kétkezi munkát végezni a megélhetésükért, ellentétben velük. Míg az első világháború alatt a magyar hadsereg birkákat hajtott az aknamezőkre, addig a partizánok most a magyarokat. Nem akartak vergődni a birkákkal. Mi ez, ha nem népirtás?

Mi történt azokkal, akik válogatás nélkül sorra gyilkolták meg a magyarokat? Megkapták méltó büntetésüket?

– Ugyan dehogy. Hencegtek tetteikkel, élték az életüket… egy ideig. De egyszer minden véget ér, így az ő „jó szerencséjük” is. Egy közülük, aki a magyarokat verte agyon, megőrült. Egyszer, mikor kint játszottunk az utcabeli gyerekekkel, odamentünk a házához, és szörnyű kiáltásokat hallottunk. „Oprosti mi Joška!” Ezt hajtogatta…

Egy másik szintén megőrült, s a saját feleségét és gyerekeit megkötözte, és úgy hajtotta be őket a tanyájukról. Később el is vitték Földvárról, s máshol is halt meg. Ez az az ember, aki a kocsmában azzal dicsekedett: „Kad smo ubili onu ženu, e ovako je skakalo dete u stomaku.” Megölt egy fiatal, ártatlan, állapotos nőt.

Még egy esetet elmesélek. Szintén a partizánok mellé álló férfi lányának a fejét a kukorica-felvonó megskalpolta. Emlékezz csak vissza, hogy látta édesanyám édesapámat!

Édesanyám folyton azt mondta nekem: „Az Isten nem minden szombaton fizet, de még senkinek nem maradt adósa.” És ez így is lett. Nem esküdtünk mi bosszúra. Ugyan mit tehettünk volna? Csupán elégtételt akartunk…

*

Nagyon kevesen tudnak az 1944/45 telén történt eseményekről, vagy ha tudnak is, nem mernek beszélni róla, mert még mindig félnek. Kevés ember meri vállalni, hogy mi történt vele vagy valamelyik családtagjával. Ezen kevés emberek közé tartozott Sándor bácsi, aki nélkül én sem szereztem volna tudomást a történtekről. Ő úgy tartotta, hogy minderről beszélni kell, hogy meg kell őrizni ezeket az emlékeket, még ha nem túl szépek is. Szerinte fontos ismernünk a történelmünket ahhoz, hogy ne ismételjük meg újra és újra ugyanazokat a szörnyű hibákat. Sajnos egyre többen elhunynak a túlélők közül, mint ahogy Sándor bácsi is. Épp ezért nekünk, fiataloknak kötelességünk megőrizni történeteiket, emléküket, s minél több emberhez eljuttatni azokat. E célból íródott ez az interjú is.