Paszterkó Viktor versei

Kárpát-medencei Középiskolás Irodalmi Pályázat Sárvár, 2015 – döntő

PASZTERKÓ VIKTOR:
A fehér kárpit

Drága volt a szőnyeg.
Elvártuk, hogy mindent kibírjon.
Fehér perzsaszőnyeg volt.
Sokat dolgoztunk, hogy megvehessük.
Közösen bontottuk ki a csomagolásból.
Boldogok voltunk.
Azt hittük, örökké hófehér marad.

A szőnyegen fekszem.
Érzem az illatod.
Az is beleivódott.
Azzal a sok jóval együtt, amit velem tettél.
Most olcsó lenne, ha eladnám.
Nem tudnám eladni.
Senkinek se kellene.
De nem akarok megválni tőle.
Teleitta magát emlékekkel.
Veled.

Futok.
Futsz.
Nem érlek utol.
Korán elmentél.
Hiányzol.

Gyötör az éhség.
Fázom.
Melegem van.
Szomjazom.
De nem érdekel.

Ott maradtam a házunkban,
Amit közösen építettünk.
Mindig te kaptad a könnyebb részét a munkának.
A festés.
A dekoráció.
Minden szín, bútor, lámpa, plüssállat rád emlékeztet.

A szőnyeg egykoron vérvörös volt.
Vártam.
Most már kifakult.
Eleinte ki akartam mosni.
Nem tudtam elviselni a látványát.
Akárhányszor ránéztem, te jutottál eszembe.
A rojtokról, a mintákról, a szagáról.

Nem mostam ki.
Mert akkor elfelejtettelek volna.
És ezt nem akartam.
Inkább elviseltem a látványt.

Amikor elmentél.
Azt hittem, alszol.
Azt hittem, festékes lett a kezed, miközben mázoltad a szobánkat.

Emlékszel a szobánkra?
Kicsi volt.
Én sárgára akartam festeni.
Mint a búzamezőket a föld.
Te vörösre.
Te jobban értettél hozzá.
Engedtem, hogy olyanra fesd, amilyenre akarod.

Amikor ott feküdtél a házunk legrégibb emlékén.
Azt hittem, viccelsz.
Azt hittem, megint altatót raktál az ételembe.
Paprikás krumplit ettem.
Amikor láttam, hogy nyitva a szemed.
És a szőnyeg bojtjait nézed akaratlanul.
Elhomályosult a világ.
Nem zavartalak.
Vártam, hogy felkelj.
És elmehessünk újra sétálni.
Túl komolyan vetted a viccet.
Arra vártam, hogy amikor befekszem az ágyba, megint ott leszel.
De csak nem jöttél.

Ez akkortájt volt, amikor új parfümöt kezdtél használni.
Nekem nem tetszett, de nem akartalak megbántani.
Ez akkortájt volt, amikor új sminket kezdtél használni.
Az egész arcodat be kellett festened valamiért.
Zöldeskék sminket használtál.

Ez akkortájt volt, amikor már nem beszélgettünk.
Néha még szerelmeskedtünk.
De te ezt sem nagyon akartad.
Akármit kérdeztem, hallgattál.

Ez akkortájt volt, amikor megkértelek, hogy pucold ki a szőnyeget.
Olyan fehérre varázsoltad, mint amilyen újkorában lehetett.
Már nem emlékszem.

Törékeny voltál addig is,
De azután még jobban azzá váltál.
Amikor főztél nekem gulyáslevest.
Hátulról átkaroltalak.
Elrántottad a vállad.
Amikor véletlenül túl erősen megfogtam a karod.
Eltört.
De még ekkor sem ordítottál.
Mondtam, hogy menjünk orvoshoz, de te nem akartad.
Beleegyeztem, de nem helyeseltem.
Jobb lett volna orvoshoz menned.
Elkísértelek volna.
Bár nem szerettem az orvosokat.
De a kedvedért megtettem volna.

Egyre jobban szerettem az új parfümjeid.
És a sminkedet.

Aznap, amikor eldugult a vécé.
Tudod, az a vécé, amibe pénzt dobáltunk.
Tudod, amire azt hittük varázskút.
És teljesíti a kívánságainkat.

Akkor jöttek vendégek.
Te éppen aludtál.
Ugyanolyan láboskék zakót viseltek.
Testvérek lehettek.
Velük volt egy fehér köpenyes fazon is.
Mindhárman cigiztek.
A három fickó téged akart látni.
Én mondtam, hogy azt mondtad, fáradt vagy.
És hogy senki ne zavarjon téged, mert ki akarod pihenni magad.
Egyre gorombább lett a hangvételük.
Hevükben a feketeteát is felborították, amit te főztél, mielőtt aludni mentél volna.

A szőnyeg leömlött teával.
Beleivódott a fekete mocsok.
Ráragadtak a cigarettacsikkek is.

A szőnyegen fekszem.
Érzem az illatod.
A szőnyeg fehér és puha.
Mégis, mintha a kemény kövön feküdnék.
Nem ér úgy semmit.
Mert te nem vagy ott.
Nem vagy ott, pedig azt mondtad, mindig mellettem leszel.
Hazudtál.

Minden nap ugyanazt főzöd.
De nagyon szeretlek.
Nem engedsz ki a házból.
Azt mondod, miattam teszed.
Köszönöm neked.
Annyira gondoskodó vagy.
Mindig törődsz velem.
A szőnyeget pucolod nap mint nap.
Egyszer megkérdeztem, mért.
És te végre megszólaltál.
Azt mondtad, azért mert piszkos.
És ami koszos, azt mindig ki kell mosni.