Ha azt mondjuk, egyedüllét, arról általában mindenkinek valami rossz jut eszébe. Szorongás, szomorúság – alig várjuk, hogy túllegyünk rajta. Pedig az emberek számára igenis egészséges, ha egy kis időt egyedül tudnak tölteni. Az online technológia elterjedésénél viszont már látni, hogy teljesen rászoktunk arra, hogy egyáltalán ne is kelljen egyedül lennünk. Az ujjaink szinte már ránőttek az okostelefonjaink kijelzőjére, és teljesen normális, hogy mindig van valaki a képernyő túloldalán, akivel nyugodtan cseveghetünk.
A Z generáció (1995-2005 között születettek) számára az offline életmód már majdnem teljes mértékben az egyedülléttel azonosítható, a most kemény kamaszkorban lévő fiatalok ezt pedig nehezen élik meg, ugyanis az egyedüllét pánikot, szorongást vált ki belőlük. Ezek a mostanra habituálódott dolgok kezdik megváltoztatni az eddigi érzelmi működéseket, ami pedig azt váltja ki, hogy az emberek viselkedése is meg fog változni. És ha az emberek viselkedése más lesz, más lesz a magatartásuk is. Gondoljunk bele, ez mekkora változást jelenthet később az emberi kapcsolatokra nézve, ha mindenki csak arra vágyik majd legfőképp, hogy ne legyen egyedül.
Még az internet megjelenése előtt pszichológusok megállapították, hogy a serdülőkornak van egy alapvető feladata: a tinédzsereknek meg kell ismerniük saját érzelmeiket, gondolataikat, és tudniuk kell kezelni őket. Azaz fontos, hogy tudjuk ki iránt és mit is érzünk valójában. Az internet elterjedése előtt ez tökéletesen működött is, az ember akkor adott át érzelmeket, amikor azok tényleg valódiak voltak. Ha most megfigyelnénk az online beszélgetéseinkben szereplő érzelmek jelölésére használatos szavainkat, észrevennénk, hogy ezeknek igazából a fele sem valódi. Ebben közrejátszik az internet által kibővített szókincsünk (omg, wtf, lol) és a hangulatjelek, amelyeket leginkább csak az „Ő azt írta, én is azt írom” alapon használjuk. Akár már társadalmi normának is tekinthető, hogy így írunk.
A mindennapokban azt látjuk, hogy azok az emberek is elég gyakran nyomkodják a telefonjaikat, akik egyébként jól tűrnék az egyedüllétet. De akkor mégis miért? Olyan társaságban, ahol körülöttünk mindenki az okostelefonján lóg, egyszerűen ránktör a vágy, hogy frissítsük kedvenc közösségi oldalainkat. Nem is azért, hogy ne lógjunk ki a sorból, hanem mert tulajdonképpen mi mást tehetnénk? Elővesszük saját kis kütyünket és elmélyedünk a sajátmagunk által kialakított nárcisztikus kis világunkban. Ez az énközpontúság természetesen később csak még nehezebbé teszi a magány elviselését. Amikor közösségi oldalakat használunk, igazából már rövid idő után elveszítjük az önkontrollt, így az érzelmeink nagyon impulzívan jönnek elő.
Személy szerint szintén a Z generációba tartozom, é s belátom, hogy ugyanezt ugyanígy én is átélem a mindennapokban. Az offline életben egyre több minden unalmasodik el, amit az online dolgokkal próbálunk mi fiatalok bepótolni. Sokkal könnyebb például egy internetes csevegést kezdeményezni, minthogy élőben megszólítsunk valakit. Az online beszélgetésre tulajdonképpen akkor válaszolok, amikor jól esik, nyugodtan átformálhatom a megírt szövegemet akár tízszer is úgy, hogy az nekem és a másik félnek is megfelelő legyen. Igazából az internet világa egy csodálatos hely és rengeteg lehetőséget tár fel előttünk, de ez az egy mégsem a pozitív oldalához tartozik.
Ha egyedül vagyok, nálam is ugyanúgy észrevehetően megjelenik a szeparációs félelem, és azonnal át kell kapcsolnom magam az online és felettébb nárcisztikus üzemmódomba, hogy megnyugodjak. Az utóbbi időben, pont még mielőtt elmélyültem volna a témában, sikerült ezt felismernem magamon. Ha épp nem volt kinek elmondanom miféle érzelmek kavarogtak bennem az adott pillanatban, előbb posztoltam ki őket több száz ismeretlennek, minthogy felhívtam volna valaki hozzám közelállót, hogy elmeséljem neki. Az ismeretlenek 95%-át igazából nem is érdekelte, hogy mi állhatott a posztok mögött, belőlem mégis megnyugvást váltott ki már az is, hogy látták. Már saját magam irritáltam azzal, hogy ilyen könnyedén olyan információkat is kiadtam ismeretleneknek, amik tényleg nem másokra, hanem az én saját intim szférámba tartoznak. Azóta természetesen ezek a posztok törlésre kerültek, én pedig próbálok minél inkább az offline életben online maradni, a Megosztok,tehát vagyok életnézetet pedig sürgősen visszaváltani a klasszikus Gondolkodom,tehát vagyok félére.
Létezik tehát megoldás erre a rendkívül nárcisztikus függőségre, csak időben észre kell venni a tüneteket, és tenni a változásért. Meg kell tanulnunk egyedül lenni, mielőtt elviselhetetlenné válik a mobil-internetfüggőség által kiváltott, egyedülléttől való rettegésünk. Legyen elsődleges célunk a pillanatok megélése, ne a megosztása!
Borsódi Anett, III/N
Kosztolányi Dezső Tehetséggondozó Gimnázium Szabadka
felkészítő tanár: Tolnai Varga Piroska
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.