Berényi Sarolta: Családom története

KMV–2015    NÉPRAJZI PÁLYÁZAT I. díj

Berényi Sarolta:

CSALÁDOM TÖRTÉNETE

A gőzölgő vasárnapi leves mellé a nagymamámnál mindig tálalva van egy érdekes gyerekkori történet. A hús és a sütemény megérkezésével egyre több sztorit hallok, s kérek a mamámtól. Mindig mesél valami újat, néha úgy látom, ez számára kimeríthetetlen téma. Ezért is döntöttem úgy, hogy felkutatom a családom történetét. Ahogy nőttem, rájöttem miért oly hasznosak a történelemórák, amiket amúgy is szeretek. Ahogy hallgattam a nagyim elbeszéléseit Titóról meg a partizánokról, úgy éreztem, a történelem megelevenedett előttem.

Nagymamám visszaemlékezése

Egy szomorkás kedd estén felkerekedtem, meglátogattam a nagymamám. Beszélgettünk egy kicsit arról, hogy van, mit csinál. Természetesen egész nap dolgozott. Elmondtam neki, hogy most akarom megejteni a beszélgetést, amiről már meséltem neki. Mami ezen meglepődött, és egy kis felháborodással mondta, hogy ugye nem gondolom azt, neki csak úgy jönnek azok a történetek. Mi van, ha nem jut eszébe minden? Olvassák ezt, és megtudják, sikerült-e neki mindent felidézni:

A szüleim földművesek voltak, mások földjét gondozták. Akkoriban nem úgy volt, mint most, nem volt megadva minden. Édesanyámat Püski Zsuzsannának hívták, Nagyszalontán született, de „száműzték” őket, aminek nem tudom a pontos okát, de úgy hallottam, hogy az apja kártyázott, és adósságba verte magát. Volt egy tíz évvel idősebb bátyja, Pista. Pistának született egy lánya, Rozika. Pistáék Szekszárdon laktak.

Édesapám Hajdújáráson született, többen voltak testvérek, de nem tudom, hányan. Velük nem tartottuk a kapcsolatot, mert apámnak sok gyereke lett, és attól féltek, ha elmegyünk, felfalunk mindent. Pedig ez nem volt nálunk megengedve, nem szabadott semmit elfogadnunk, míg a szüleink azt nem mondták, hogy lehet.

Etus, Jolán, Bözse és Jancsi testvéreim születésemkor még ott laktak a szüleinkkel, a többiek már elköltöztek a családjukkal, én voltam a legfiatalabb tízünk közül.

A legidősebb bátyám, Sándor 23 évvel idősebb nálam. A születésem évében, 45-ben kellett volna, hogy katonának álljon, de nem akart elmenni. Bujdokolt egy barátjával. Apám megmondta neki, hogy ne tegye ezt, mert mindkettejüket megölhetik, mi lesz akkor a testvéreivel. Miután megszülettem – április 7-én –, ő elszökött. Azt mondta, majd visszajönnek hamarosan. Anya kerestette, de nem találták meg. Azt hittük, meghalt. Egyszer – 3-4 éves lehettem – átjött a szomszéd, akinek volt rádiója, hogy Sándorunk jelentkezett, és mondta neki, hogy Bácsalmáson él. Édesanyámék írtak a Magyarországon élő testvérének, bár akkoriban ez sem volt egyszerű. Ők keresték, és megtalálták. 20 évnek kellett eltelnie, hogy visszajöhessen. Abban az évben jöttek haza a feleségével és a kisbabájukkal, amikor a lányom született – 1964-ben. Akkor láttam először, nem ismertem, ő sem engem. Furcsa volt az első találkozásunk, mivel az összes testvérem tegeztem, őt pedig magáztam. Egy kis idő elteltével odajött hozzám, átölelt, és ezt mondta: „Ha a többi testvéred is úgy hívod, te, akkor engem is hívj úgy.” Mondtam neki, hogy ez nehéz lesz, mert soha nem láttam – és 23 év van köztünk. Sándor azt felelte, nem baj, majd ezután gyakrabban fogunk találkozni, bár a későbbiekben sem találkoztunk túl sűrűn, talán négy alkalommal volt itt azután. Mi is voltunk náluk párszor Mátételkén. Volt egy fia, Gábor az első feleségétől, akit mi jó ideig nem ismertünk. Gábor kiskorában elváltak, sokáig nem tartotta a kapcsolatot az apjával, mi is csak huszonéves korában láttunk először, Sándor sem sokkal előbb találkozott vele, mert a volt neje nem engedte a fiuknak, hogy kapcsolatot tartson az édesapjával. A katonaság előtt kereste fel az apját. Sándor közben újranősült, majd elvált. A második feleségétől, Évától született egy gyereke, Éva. Ez a házasság is válással végződött. Harmadszor is megnősült. Az egyik nejének voltak már gyerekei, amikor összekerültek, és a válás után ez a két gyerek, Manyi és testvére – nem emlékszem a nevére – ott maradtak a bátyámnál. Sándor abban az évben halt meg, amikor édesapám, 1984-ben.

Julis volt a legidősebb lánygyermek a családban. Fiatalon férjhez ment, három gyereke született: Piri – aki egy évvel idősebb nálam –, Ferkó és Mari. A férje a háborúban is volt. Sokat veszekedtek, rosszul éltek. Egyszer el is váltak, akkor Julis visszaköltözött hozzánk. A sógor eljött, okoskodott ott, nem jött be, csak az ablak alatt. Ezért verekedtek apámmal. Megmondta a lányának, döntse el, visszamegy-e a férjéhez. Anyám is azt vallotta, „amilyen virágot szakajtottatok, olyan virágot szagoljatok”. Azt a telet nálunk töltötte, majd visszatért az urához. Apa ekkor mondta neki, hogy nem szabad többé visszajönnie, ha így döntött. Édesapám határozott ember volt, nagy tekintélye volt a családban. Kiskorunkban csak ránk kellett néznie, és tudtuk, valami rosszat tettünk. Nem vert meg minket ekkor sem. Mindenki csak egyszer kapott ki tőle, de akkor rendesen. Engem azért náspángolt el, mert a szomszéd kislánnyal kiszedegettük a lovaknak ültetett kukoricát, ami a szomszédé volt. Láttuk, hogy ők is ezt csinálják, csak nem a kukoricával, úgy gondoltuk, mi is megcsináljuk. Hazaküldte a szomszéd lányt, engem pedig beküldött. Már tudtam, nem lesz jó vége. Elővett egy kis kötelet, avval körülszaladtuk az udvart párszor. Másnap jöttek hozzá a barátai kártyázni, s ott mutatta, hogy elvert engem. Akkoriban kártyapartikat szerveztek, összeültek a gazdagabbak, a szegényebbek, s játszottak. Meg tartottak házibulikat. Volt, aki tudott hangszeren játszani, fogadtak zenészeket, arra táncoltunk. Az ilyenekre tíz–húsz ember ment. Mindig másik háznál volt megtartva.

A másik bátyámról, Matyiról nem tudok sokat. Nagyon kicsi voltam, mikor megnősült, beköltöztek a faluba. A felesége nem szerette, ha megyünk hozzájuk. Született két lánya, Mari és Eti. Később Horgosra költöztek, akkor tízéves lehettem. Én voltam a küldönc itthonról, hogy menjek el hozzájuk, nézzem meg, hogy vannak, mit csinálnak. Miután férjhez mentem, lettünk jóban. Mikor hozzámentem a tatádhoz, Julis férje rossz dolgokat mondott róla a testvéreknek. Azt mondta, nagyon haszontalan, nem jó ember. Valamiért haragudott a családjára. Matyi is mérges lett, hogy miért ilyen férfihoz kellett hozzáadni engem. Nem sokkal később megbetegedett, mi pedig sűrűn látogattuk, és belátta, mégis jó emberhez mentem hozzá.

Ilka nővérem is kiskoromban férjez ment Huszka Pistához. Két gyerekük született, Dénes és Ica. Kispiacon éltek. Hozzájuk gyakran jártunk. Ők szakmányosak voltak. A férje beteg volt, a hasában volt valamiféle csomó, az orvosok sem tudták, mi baja. Egy húsvéthétfőn a szomszédban voltunk, s láttuk előttünk Pistát, integettünk neki, megyünk. Ő szólt, hogy nem kell, ment hazafelé. Hazaért, s a fia épp ment valahová. Kérdezte, kell-e neki segítség, vagy elmehet. Azt felelte, menjen nyugodtan, elég, ha Julis ott van. Mire Dénes hazaért, az apja már nem élt. Később Ilka férjhez ment Gézához, akivel leélte élete elkövetkezendő részét. Dénesnek és Icának is két gyereke született.

Bözse nővérem Galamboson élt a férjével, Tornai Ferenccel. Csak neki volt mindünk közül igazi lakodalma, mert a férje családja nem volt olyan szegény. Az anyósa nem engedte, hogy egyszerűen csak megesküdjenek, ezért lakodalmat szervezett. Akármilyen szegények is voltunk, édesanyám mindenkinek adott valamit, amikor megházasodtunk. Mindenki kapott egy szobabútort – két ágy, egy asztal három székkel, egy éjjeliszekrény és egy szekrény, amikből én kettőt kaptam, ennek nem örültek a testvéreim –, négy párnát, egy dunnát, egy paplant, komplett fehér ágyhuzatot, ágyterítőt, asztalterítőt. A fiúk egy csikót kaptak. Azt mesélte édesanyám, azt mondta neki az anyósa, mikor összeházasodtak apámmal, még annyija sincs, hogy lehajtsa a fejét. Anyám nem akarta, hogy az ő lányaival is ez legyen. Ez rosszul esett neki, és eltervezte, ha lesz gyereke, biztosan vesz nekik valamit. Apámnak ez annyira nem tetszett, de anya nem engedett ebből. Egy horvát asztalosnál csináltatta a bútorokat, aki nagyon csodálkozott, hogy ilyen szegény a család, mégis bútort csináltat a gyerekeknek, de örült, hisz mind ki volt fizetve. Abban az évben esküdött Jolán és Etus, amelyikben Bözse. Két gyerekük született: Ferike és Éva.

Etus testvérem férjhez ment Jakab sógorhoz. Ez a frigy nehezen jött össze. Jakab Sándorban lakott, de a testvére a közeli útászházban lakott, ott ismerkedtek össze Etussal, amikor mentünk oda vízért. Jakab egyszer elment a hótúróval a rokonaihoz, s elküldte a nővérének, Gizának a lányát, Ljilját, szóljon a nővéremnek, hogy menjen át beszélgetni. Mi eljátszottuk vele az időt, és amikor látta visszamenni a hótúrót, akkor jutott eszébe az üzenet. De Etus ezt nem sajnálta annyira, mivel nem nagyon tetszett neki Jakab, ugyanis nem volt jó táncos. Merthogy ő nagyon szeretett táncolni. Két hetet adott Jakab, amíg meggondolja, hozzá akar-e menni, vagy sem. Egy vasárnap guráblit sütöttek az itthoniak. Tízéves lehettem. Mi kint őriztük a libákat, egy bácsi odajött, s kérdezte, nálatok tán lakodalom van? Nincs nálunk semmi – feleltem. Egyszer csak megérkezett egy fekete fiáker az udvarba. A bácsi mondta, itt csak lakodalom lesz. Én még akkor is azt, mondtam, ki tudja, minek jöttek. Mint kiderült, Etusért jöttek. Mindenki bent volt, apa pedig megnézegette a kocsit, és egy pisztolyt pillantott meg. Jolán és az udvarlója később indultak a bálba. Ezt Jakab a fiákernél meglátta, azt hitte hirtelen, hogy Etus az. Szerencsére Jolán hátranézett, Jakab pedig megnyugodott, nem hagyja cserben a kedvese. Ha nem tesz így, talán lelőtte volna. Apa később elmondta anyának, hogy mit látott, s mondta, nem tudja, milyen lesz a lánya sorsa. Az évek múlásával egymásba szerettek. Egy lányuk is született, Icu.

Etus varrónőnek tanult, ő az egyedüli, aki továbbtanult a családból. Nem volt kinti munkára való, vékony, gyenge volt, ezért megengedték neki. Először itt a faluban tanult, majd Martonoson varrónőknél. Otthon dolgozott, persze ha nem volt munkája, kijött a földekre. Miután összeházasodtak, fa érje nem engedte, hogy dolgozzon, ha a családnak kellett valami, azt megcsinálta, de nem akarta túlterhelni.

Jancsi bátyám jó tanuló volt, a tanárai nagyon szerették volna, hogy folytassa az iskolát. Nem engedték neki a szüleink, azt mondták, ha a többiek nem tanultak tovább, akkor neki sem szabad. Ő későn nősült meg, 63-ban – 26 évesen. Elvette Mariskát, született egy lányuk, Edit. Elváltak, a felesége vitte magával a gyereket. Egyszer-kétszer elhozta Jancsi, de később nem adta oda neki, majd elmentek külföldre, azóta nem tudok róla semmit. János újranősült, elvette Katit, vele sokáig együtt voltak, de elváltak. Ezután elvett egy horgosi nőt, akivel együtt lakott az egyik előző házasságából született fia. Ott rossz sora volt, ütötték-verték. Eljött onnan, de visszament. Eladták a földjüket, vettek egy házat a horgosi cigánytelep közelében. János akkor megvakult, ezért nyugdíjazták.

Jolán nővérem Kozma Józsefhez ment hozzá. Két gyerekük született, Margit és Jóska. Jolán mindig elég akaratos és forrófejű.

Született még egy testvérem, Piroska, de ő meghalt kiskorában. A szüleim azt mondták, „frászt” kapott.

Egyik testvéremet, Ágit édesapám nővéréék elvitték, mivel nekik nem lehetett gyerekük. Ez akkoriban nem volt ritkaság. Sokszor elsiratta anya.

A háborúkról

Apa 1915-ben ment katonának, aknavetős volt. Csak tizenhét éves volt, de mivel háború volt, elvitték. Azt mondta, egészen Ukrajnáig lementek, s tizennyolcan voltak egy csetában. Egyszer, mikor belőttek közéjük, csak hárman maradtak élve. Amikor kicsit többet ivott, ezt énekelte: „A granicai temető, aknavetők sírja benne az első. Körülötte hat kislány, köztük van az én babám, három aranygyűrű ragyog az ujján.” Nem szívesen mesélt a háborús élményeiről.

Matyi bátyám a második világháborúban volt hídász, Jancsi pedig Trebinjében szolgált.

Én 1945. április 7-én születtem. Anya mesélte, hogy az asszonyoknak bujkálniuk kellett. A nemzetközi úton laktunk. Ha látták, hogy jönnek az oroszok vagy a partizánok, az emberek menekülőre fogták, ki merre látott. A nők féltek, nehogy megerőszakolják őket. Szerencsére ilyen a mi családunkban nem történt, de több rémes esetről is hallottam. A katonák azt mondták, „babuskák” kellenek nekik. A férfiak attól rettegtek, hogy fogolynak vagy ökörhajcsárnak viszik őket. Piri és én kicsik voltunk, anya vigyázott ránk, én a bölcsőben, Piri meg a fiókban feküdt. Ekkor egy orosz tévedt arra, bejött. Odaállt a két kicsi közé, ráfogta anyámra a fegyvert. Édesanyám mutatta neki, hogy agyonlőheti. De az nem bántotta. Anya úgy értette, bicskát kér, s átszólt a szomszédba. A szomszéd mondta, kérhet, csak tartóztassa fel, hogy el bírjon lógni. El is ment. Anya volt a környékbeli gyerekek dadája akkor, és egy fiú beszaladt ordítva: „Anyám, jönnek a partizánok! Itt vannak nem messze.” Mint akit kilőttek, úgy futott el az orosz. Amikor visszatértek, a házakban felfordulás, ürülék várta őket. Apa akkor még nem ivott, de az oroszok biliben, permetezőben, amiben érték, hordták az alkoholt. Mondták neki, hogy igyon, nem akart, de nem volt más választása. A Sundec-házban főzte apa a pálinkát. Ott volt egy nagy fehér kutya. Amikor az oroszok jöttek, ketten is ráfogták a fegyvert a kutyára. Anya odament a gyerekekkel a kutyához. A kutya is menekült. Bementek az oroszok az udvarba. Anyáék előtte birkát vágtak, bár tudták, nem biztos, hogy ők fogják megenni. Meglátta az egyik orosz a vért, és meg volt győződve arról, egy orosz katonát öltek ott meg. Felkutatták a házat. A főnökük közben a kocsmában volt. Talán szólt neki valaki, én sem tudom, mi történt, de bejött oda, bekiabált rájuk, anya megijedt. A két orosz katona kirohant, s ez az ember úgy elverte őket a puska tusával, hogy csak nyögtek. Írt egy papírt a ház urának, Gyura bácsinak, miszerint nem bánthatják őket az orosz katonák.

Később Tito idejében emlékszem, hogy az iskolában fel kellet mondani: „Josip Broz Tito rođen dvadesetpetog maja.” Titóról tanultunk verseket, egy részletre emlékszem: „Jön a vonat, fut a hídon, rajta jön majd Tito marsall nagy tanítónk.” A május elseje hatalmas ünnep volt. Egyszer a mellettünk levő nemzetközi úton ment el Tito, akkor már asszony voltam. Rengetegen néztük, ahogy elvonul az integető Tito és Jovanka. Az emberek kiabálták, hogy éljen Tito. Egy szép nagy autóval mentek. Valamint erre is járt a minden évben körbevitt ifjúsági staféta, melyet Titónak szántak. Nálunk volt a csere.

Nagynéném emlékképei

Somogyi Gábor és Püski Zsuzsanna házasságából tizedik gyermekként születtem Királyhalmon (ez a rész ma Kispiachoz tartozik) 1942. július 19-én. Apám nővére könyörgött, hogy a születendő gyereket adják nekik örökbe, mert nekik nem volt gyerekük. Kisbaba koromban látták, hogy valami probléma van, ezért örökbe adtak Csugány Bertalanné Somogyi Ágnesnek és családjának. Ők Magyarországra hoztak, itt éltünk, de közben jött a háború. Ez alatt a nevelőapámat elvitték katonának, s orosz fogságba került. Mi pedig lemenekültünk Jugoszláviába – bár gyakorlatilag akkor még Magyarországhoz tartozott – a nagymamához. Ott ért bennünket a háború, de ha Budapesten maradunk sem lett volna jobb, lebombázták a lakásunk a Szentkirály utcában, semmink sem maradt. A nevelőapa hazaért az orosz fogságból, és írta, hogy menjünk haza, vagy ő jön. Nevelőanyám nem akarta, hogy ő jöjjön, mert félt, hogy mi lesz velünk, ha őt megölik. Összebeszélt az unokatestvérével, aki a határon szolgált, hogy az majd átsegít bennünket, mert akkor boldog-boldogtalan járta a határt. Lementünk a határra, azt mondták, egy puskatus jelzésével indulhatunk. Előttünk a fűben hasaltak koszovói és dalmát katonák. Amikor elcsendesedett minden, ők felálltak, mondák, hogy stoj, és abban a pillanatban lőttek. Eltaláltak minket, engem mind a két lábamon, a nevelőanyámat a lába fején. Mire bevittek a milíciára, majd szekérrel Szabadkára, ami tőlünk 18 kilométerre van, én elvéreztem. A műtőből kirohant az orvos, anyám adott vért, megmentve így az életem. Rendbe hoztak. 2-3 hónap múlva átjöhettünk a határon, áthoztak minket vagonokban. Már vártak az állomáson, és mentünk a Teréz körúti lakásunkra, amit szükséglakásként kaptunk. A háború után ott nem volt mit enni, éheztünk. Meglátogatott minket elsőszülött bátyám, Sándor, és hozott nekünk ennivalót. Nem sok emlékképem van róla, csak emlékszem, hogy mondta anyukám: kelj fel, Ági, kelj fel, Ágika, itt van a bátyád. Nagyon hálás vagyok a nevelőszüleimnek, mert mióta az eszemet tudom, mindig tisztában voltam vele, hogy Jugoszláviában vannak az igazi szüleim. A dinnyés apuka, aki mindig hozott nekünk valamilyen gyümölcsöt, meg minden szépet, jót. Én tudtam, hogy ők nem az édesszüleim. Írtunk haza, de amit a szülők írtak, azok nem mentek át. Az én ákombákomjaimat, amikor megtanultam már első osztályban írni, azokat megkapták. Apám fontosnak tartotta, hogy tanuljak, foglalkozott velem. Egyébként ő repülőtéren volt hangármester. 1953. november 3-án elvitték a nevelőapám, valamilyen Rákosi elleni perbe befogták, nagyon súlyosan megbüntették. A kőbányai fegyházba zárták, nem is jött ki onnan, ott halt meg büntetésének letöltése előtt egy héttel 1956-ban. Jeltelen sírba temették. 1954. december 14-én meghalt a nevelőanyám, így teljesen árván maradtam. Nevelőapámnak volt egy nővére, Csugány Ágnes, aki nem szeretett. 1956-ban a forradalom kitörésekor már intézetben voltam, de nem tudtam, mi történik, csak hogy nem járnak az autók vagy a vonatok. Nem informáltak bennünket, rádiót sem hallgathattunk. Akkor apám nővére hazavitt engem a téli szünetre Budapestre. A vasútállomáson vártak minket. Amikor a Délitől a Moszkva térig mentünk, tátva maradt a szám. Nagyon magam alatt voltam, hiszen lerombolt épületeket láttam mindenfelé. Nem tudom pontosan, mikor jöttek be az oroszok, de tudom, hogy akkor Balatonzamárdiban voltam, és láttam, hogy egy egész éjszakán keresztül mentek le a tankok Nagykanizsára. Borzalmas volt. Apám nővére mondta, hogy ad pénzt, váltsam ki az útlevelet, és menjek szépen haza Jugoszláviába, és maradjak is otthon. Nehezen kaptam meg az útlevelet, előtte jól kikérdeztek. Hazamentem, nagyon kedvesen fogadtak. Édesapámmal leültünk elbeszélgetni, elmondtam, mi a szándékom. Ugyanakkor azt láttam, mikor leültünk, hogy rajtam kívül még öt gyerek ül az asztalnál. Azon az éjszakán elgondolkodtam, mit is kezdjek. A lábam nem volt teljesen egészséges, nem tudtam volna kint dolgozni. Mondtam apámnak, hogy szeretnék tanulni, de ő azt mondta, csak varrónőnek tudna taníttatni, lássam be, sok gyerek van, és mindenkiről gondoskodnia kell. Megmondtam, hogy ne haragudjanak, én visszatérek Magyarországra, és megpróbálok tanulni. Állami gondozásba vettek, és az állam taníttatott. Elsőtől hatodik osztályig Budapesten jártam iskolába, utána a balatonzamárdi nevelőotthonba kerültem, ahol elvégeztem a hetedik és a nyolcadik osztályt. Majd ruházatipari technikumba jelentkeztem, de a magas követelmények voltak, és helyhiány miatt nem vettek fel. Hódmezővásárhelyre kerültem a Kossuth Zsuzsa Gimnáziumba. Ott fejeztem be a középiskolát, nagyon jó tanárok kíséretével. A kollégiumban is jól éreztem magam. Jelentkeztem a budapesti gyógypedagógiai tanárképző főiskolára, ahová fel is vettek, nagyon boldog voltam. Azok az emberek, akik segítettek, hogy ne maradjak mindig bent a kollégiumba, szerették volna, ha segítek nekik, de mondtam, én tanulni szeretnék. Jól éreztem magam a főiskolán. 1964-ben hazalátogattam a szüleimhez, sikerült összeszednem annyi pénzt. Vártak a sógorok, attól féltek, hogy nem fognak megismerni. Természetesen megismertek, mert nagyon hasonlítunk a nővéreimmel. 1965-ben lediplomáltam. Budapesten nem volt álláslehetőség, ezért vidékre kerültem. Bajára mentem, hisz tudtam, hogy bátyám a város közelében, Mátételkén él. 1967-től minden évben hazamentem szüleimhez, abban az időben egy évben csak egyszer lehetett külföldre menni. Ami ebben nagyon fáj, 1975-ben haza mentem a betegeskedő édesanyámhoz, de a temetésére, ami húsvét környékére esett, nem tudtam elmenni, mert nem kaptam útlevelet.

Baján egy kis iskolában dolgoztam, ott jól éreztem magam. Majd később, 23 év után, a kis iskolánk intézménnyé fejlődött: általános iskola, diákotthon, óvoda, és szakiskola is volt. Innen mentem nyugdíjba 1998-ban, de meghívtak a Szent Rókus Kórházba logopédusnak, ott hét évig dolgoztam. Majd egy segítő szervezetbe kerültem ismét gyógypedagógusként, ott még öt évig dolgoztam, de el kellett menjek, mert a lábam nagyon rossz állapotban volt.

1977-ban férjhez mentem, nagyon örültem, hogy a családom is jelen volt. Négy évvel később sajnos elhunyt a férjem. Ő hozott a házasságba egy 12 éves lányt, aki apja halálakor 16 éves volt. Én neveltem tovább, majd 18 évesen elment tőlem. Utána az unokahúgom is lakott nálam. 1987-ben lett összeköltöztem az párommal. 10 évig éltünk együtt, majd 1998-ban ő is elhunyt.

Ugyanaz a kezdet, mégis két teljesen más út. Egy helyről indultak, és nagyon különböző utakat jártak be a történelem rögös útjain.

A nagymamám

Név: Balog Zsuzsanna (szül. Somogyi)

Születési dátum: 1945. április 7.

Születési hely: Kispiac

Foglalkozás: nyugdíjas

Nagynéném emlékképei

Név: Horváthné Somogyi Ágnes

Születési dátum: 1942. július 19.

Születési hely: Kispiac

Foglalkozás: nyugdíjas