Berényi Sarolta: 2015 – A zsenik éve

KMV 2015 – értekező próza / kritika 2. helyezés

Berényi Sarolta:

2015 – A zsenik éve

Az elméletek kódja

Két friss Oscar-film, bennük két tudós, két zseni, két betegség. Sok a hasonlóság, de mégsem egyformák. Mégis miben térnek el?

Stephen Hawking elméleti fizikusnak, korunk egyik legnagyobb agytrösztjének az életéről szól a legkiemelkedőbb 2015-ös brit film, A mindenség elmélete. Mivel mélyen tisztelem Stephen Hawkingot, ettől a műtől csak jót vártam, hiszen korunk egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb zsenije hihetetlen dolgokat élt át. Huszonegy évesen motoros neuronbetegséget állapítottak meg nála, és azt mondták, két éve van hátra, de ő mégsem adta fel. Felmutatta a középső ujját az időnek, szembeszállt vele – megírta Az idő rövid történetét –, hetvenhárom évesen pedig él és virul. A film ezt a hozzáállást adta vissza remekül.

Ami nagyon tetszik benne, hogy nem akarja rám erőszakolni a sajnálatot, és nem szeretne szánalmat kelteni bennem, ehelyett megmutatja, igenis van miért, kiért küzdeni. Elsőre azt hinnénk, a film fókuszában Stephen áll, de ennél több dolgot jár körül a Jane Hawking memoárja által ihletett alkotás. Hiszen ez a film nem csak Hawking professzorról szól, mint ahogy vártam. Ez annál több. Bemutatja Hawkingné minden erőfeszítését. „Ha Jane Wilde-nak 1965 és 1990 között lett volna névjegykártyája, valószínűleg ez állt volna rajta: A sofőr, a nővér, az inas, a felszolgáló és a tolmács – meg persze a szerető hitves.” (http://konyves.blog.hu) Ez is csak alátámasztja azt a feltevést, miszerint minden sikeres férfi mögött egy nagyszerű nő áll. Felicity Jones nagyszerű alakításával prezentálja, hogy nem olyan könnyű anyának és a férje nem akármilyen támaszának lenni.

Ha már a színészi játékról esett szó, Eddie Redmayne-t természetesen nem lehet kihagyni. Talán ha valaki más kapta volna a szerepet, a mű nívója is vele esett volna, hisz Eddie teljesítményében rengeteg munka van. Nagyon sokat tanulmányozta Hawkingot, minden apró, a professzorra jellemző mozdulatot tökéletesen elsajátított. A mosolyát nem lehetett könnyű kivitelezni, mivel az láthatóan nagy erőfeszítésébe kerül Hawkingnak, de Eddie kiválóan eljátszotta. Szerintem az idei legjobb férfi főszereplőnek járó Oscar nem is landolhatott volna jobb helyen. Ezt ki sem igazolhatná jobban, mint Stephen Hawking, aki azt mondta, néha úgy érezte, mintha a filmvásznon saját magát látná. A mellékszereplők közül kiemelendő Charlie Cox Jonathan szerepében, valamint David Thewlis, aki Dennis Sciamát alakította a vásznon.

Amit hiányoltam a filmből, az maga a tudomány. Persze, tudom, nem a Discovery Channel délutáni műsorába tervezték, én viszont így is kevésnek találtam benne a fizikát. Hiszen amennyiben Hawking tette populárissá és érthetővé ezt a tudományágat, akkor ennek a róla szóló filmben is meg kellene jelennie. Érdekesen szembe van állítva a filmben a vallás a tudománnyal, hiszen Jane istenhívő, templomba járó, Stephen pedig ateista. Először furcsa is volt ez a szöges ellentét, de úgy tűnt, mégsem zavarja egyiküket sem. Végül kiderült, hogy részben ez okozta a kapcsolatuk vesztét, mivel a templomi kórus vezetője lett Jane Wilde új szerelme. Kettejük kapcsolatának kezdetén is lehetett volna dolgozni, hiszen nagyjából csak azt látjuk, hogy megismerkedtek, találkoztak, és a következő pillanatban már szerelmesek voltak. Nem igazán kapunk magyarázatot arra, miért, hogyan szerettek bele egymásba. De a film nagyon jól operál a humorral, aminek örülök, hiszen imádom Hawkingnál azt, hogy tud magán nevetni. Ilyen az egyik híres fogadása, mellyel vesztesként is jól jött ki a játszmából.

A film zenéjével Jóhann Jóhannsson Golden Globe-díjat zsebelt be, teljesen érthetően, mivel a dalok kifogástalanul illeszkednek a mű hangulatához.

A képi beállítások szépek, de semmi innovatív vagy különösen kirívó sincs bennük. A rendező kemény fába vágta a fejszéjét, igazán jó életrajzi filmet készíteni ugyanis nehéz. Élő és a popkultúrában ilyen szinten jelen levő emberről pedig pláne, hiszen ilyenkor nem szabad túl sokat mutatnia, de túl keveset sem, mert akkor a közönség unalmasnak találja. Szerencsére ez a mozifilm nem ment át a bulvárlapok szintjére, mint ahogyan sok életrajzi ihletésű mű teszi. James Marsh a lehető legjobb színészgárdát válogatta össze, bár azt hiszem, nem mert belenyúlni a részletekbe, ami talán nem ártott volna. Kár, hogy a rendező félt kockáztatni, ugyanis ha a felszínen túlra is betekintést nyertünk volna – hangsúlyozom, nem bulvárszinten –, sokkal mélyrehatóbb film lenne a végeredmény.

A Kódjátszma úgyszintén egy tudós életét mutatja be, kicsivel Hawking előtt, a második világháború alatt. Újra egy hatalmas zsenivel állunk szemben, aki nem más, mint Alan Turing. Vele látszólag az antiszociális magatartásán kívül nincs semmi „probléma”. A világ egyik legjobb matematikusaként őt is felkéri a brit titkosszolgálat az Enigma dekódolására. A film eleje számomra őszintén szólva kissé unalmas volt, bár ezt a fájdalmat ellensúlyozta a mű többi része. Hiszen egyszer csak kiderül számunkra, hogy Turing a saját neméhez vonzódik, ami manapság nem kellene, hogy gondot jelentsen, de akkoriban ez nemcsak elfogadhatatlan volt, hanem illegális is – attól függetlenül, hogy betegségnek titulálták. Egyre nagyobb a frusztráció, titokban kell tartania nemi hovatartozását, és az Enigmát is meg kell fejtenie, méghozzá csapatmunkával. Ez a fő cselekményszála a filmnek, ami magában is értékes üzenetet hordoz, de nem csak ennyiből áll, mivel a történet több szálon fut. Betekintést nyerhetünk Turing gyerekkorába, ami által sok mindenre magyarázatot kapunk, mint például, hogy miért Christophernek hívják a találmányát. Ezekkel párhuzamosan láthatjuk egy rendőr nyomozását Turing után, a kihallgatásán meséli el a sztorit, ami a film nagy részét kiteszi. Mozizás közben rájövünk, hogy a második világháború végkimenetele pár emberen múlt. Ez azonban nem kizárólag háborús film, hiszen több ember személyes tragédiája is jelen van benne. Elsőrangúan prezentálja, hogy nem csupán durva akciójelenetekkel lehet bemutatni egy háború szörnyű csapásait. A feszültség folyton nő, a szálak egyre terebélyesednek, és ez az az ok, ami miatt ez a film olyan zseniális. Mivel ennyi szálon fut a sztori, sok üzenetet is hordoz, amit azért nem vág az arcunkba, hanem finom mozdulatokkal tálalja. A feszültségoldásra apró poénokat is bedobtak a párbeszédekbe.

Végre egy film, ahol nagyszerűen, fokozatosan van ábrázolva a jellemfejlődés, hisz Turing szinte teljesen megváltozik, de nem egy csapásra. Itt is, akárcsak az előző filmben, a főszereplő alakítása mindent visz. Benedict Cumberbatch remekül megragadta a főhős karakterét, nagyon jól hozza a figurát, és habár Alan Turing személyisége hasonlít Sherlockéhoz – akit szintén Cumberbatch játszik az azonos című sorozatban –, mégis el tudok tőle vonatkoztatni. Keira Knightley túlfinomította az amúgy határozott, kemény női szerepet. Matthew Goode-ot Hugh szerepében nem mondanám rossznak, hozta a klisés, erőszakos macsó figuráját, de nem nyújtott semmi újat, igazán sablonos. A másik két tudóstárs, Allan Leech és Matthew Beard vele ellentétben szerepükhöz mérten többet hoztak ki magukból. Sir Stewart Menzies mellékszerepében Mark Strong izgalmas teljesítményt nyújtott. Charles Dance vicces neve ellenére elég jól hozta a gonosz, mogorva, rossz akaró főnök szerepét, de ezt lehet, hogy csak a Trónok harca miatt érzem így.

A film zenéjét Alexandre Desplat szerezte, ezzel több díjra is jelölték, de a legtöbb zenei díjban leverte önmagát, hiszen a szintén általa írt A Grand Budapest Hotel nyert. Bár a sok jelölés erre a műre sem véletlen, hiszen roppant jól eltalálta a hangulatot.

Ez a film bemutatja, hogy mi, kedves emberek, akármit is tegyen le valaki az asztalra, akkor is képesek vagyunk elítélni, ha más, mint az átlag. Nem mellesleg ez az akármi esetünkben az, hogy pár évvel lerövidült a második világháború, és még egy kis semmiség, a számítógép is megjelenhetett.

Úgy gondolom, a Kódjátszma megérdemelte a legjobb adaptált forgatókönyvért járó Oscart, hiszen a témája és a kivitelezése egyaránt sokszínű. A filmet egyébként Andrew Hodges Alan Turing: The Enigma című könyve alapján készítették. Ez a film a tökéletes mintapéldája annak, hogyan kell életrajzi drámát forgatni.

Azt hihetnénk, a két alkotás sok mindenben hasonlít, de mégsem lehet őket egy kalap alá venni. A Kódjátszmában és A mindenség elméletében a főszereplők sokkal feljebb viszik a színvonalat. Ha ki kellene választanom, kettejük közül melyik a „jobb”, a Kódjátszmára esne a választásom, hiszen izgalmas megoldásokkal jár körbe több témakört is, és a rendező közelebb tudta hozni hozzám Alan Turing tragikus sorsát. De ami a legfontosabb, mindkét film fontos üzenetet hordoz az elfogadásról és a küzdelemről, és nem vulgáris módon tolmácsolja azt.